Ha szereted gyűlölni a valóságshow-kat, akkor ez a te regényed

Teljesen értelemszerű, hogy ha egy könyvet a mai idők Állatfarmjaként emlegetnek (márpedig A komplexum már a címlapján ezt emeli ki a New York Times értékeléséből), akkor érdemes elolvasni. Az Állatfarm mégiscsak egy tündérmese, amiben

„minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”.

Ha innen nézzük, az ír Aisling Rawle debütáló regénye valóban hasonlít Orwell klasszikusára. Bár bizonyos szempontból több annál, más szempontból viszont kevesebb.

Kezdjük azzal, hogy épp túlvagyunk A Nagy Ő isten tudja, hányadik évadán. Végignéztük, ahogy egy csokornyi nő egy másik dimenzióban (Buciland) versenyez egyetlen fickó (Buci) kezéért, vagyis azért, hogy kiválassza közülük az arra érdemest. Csillogó díszletek között, a valóságtól messze elszakadva, egy idealizált világban, ahol egy „mentalista” mondja meg, hogy mennyire valódiak egy nő érzései, és mi lakik a lelkében.

Nézzük? Persze, nézzük. Kíváncsiak vagyunk rá? Természetesen. Érdekel minket? Hogy a viharba ne érdekelne! Akkor is, ha mindenki úgy tesz, mintha egész életében csak a Mezzo tévét meg a National Geographicot nézné (nyugalom, az olvasottsági adatok nem hazudnak, a finálé után többen olvasták az arról szóló cikkünket, mint a Magyar Péterrel készült nagyinterjúnkat).

A valóságshow mint műfaj nagyjából azóta elválaszthatatlan a magyar köztelevízózás történetétől, hogy 2002-ben Király Linda megénekelte:

„Mindenkinek keze ideér/ Mindenkinek minden belefér…”

Bár nem a Big Brother volt az első ilyen típusú műsor, A tégla és a Bár is tuti megelőzte, utóbbi szerintem egészen zseniális volt, de valójában Évi, Pongó, Zsanett, Renátó, Popeye meg Szabi (bár megkockáztatom, hogy még ő maga se emlékszik rá, hogy benne volt a műsorban) ütötte bele a retinánkba a formátumot.

Az azóta eltelt időben könyvtárnyi szakirodalma lett annak, hogy a valóságshow-k hogyan torzítják el a valóságérzékelésünket, károsítják az önértékelésünket, ringatnak hamis álomképekbe, és persze tengernyi könnyet ejtett már a morális pánik az emberiség pusztulásának óceánjába.

Ettől még a műfaj él és virul, köszöni szépen, fogyasztói társadalomban élünk, ha nem néznénk ezt a sok szottyot, akkor nem lennének.

Ebből a szempontból A komplexum rendkívül ravasz regény. Szórakoztató, gyorsan fogyasztható, konzumköntösbe bújtatott társadalomkritika, de abból sem az a lángpallossal lesújtó darab, hanem az empatikus fajta.

Az alaphelyzet – csak hogy el tudjuk helyezni a valóságshow-térképünkön – leginkább az Éden Hotelre hajaz (az egyik örök kedvencem, főleg az első évad!). Kezdésnek van 10 nő és 9 férfi, párokat kell alkotniuk, akinek éjszaka üres az ágya, húzhat haza. Menet közben feladatokat kell megoldaniuk csoportosan és egyénileg is. A csoportos feladatokkal szerezhetnek dolgokat, amikkel életben tarthatják magukat (kaja, naptej, ami a sivatagban létfontosságú, egy egészen kritikus ponton víz, de még egy kanapéért is meg kell dolgozni, stb.), az egyéni feladatok során egyéni javakhoz lehet jutni, ahogy halad a műsor, és fogynak az emberek, egyre értékesebbek ezek az egyéni jutalmak. De a feladatok is egyre pusztítóbbak – szó szerint.

Hősünk – ha lehet ebben a formátumban hősökről beszélni – egy nem annyira okos, cserébe csinos lány, Lily, akit otthon nem vár semmi, amiért érdemes lenne visszamennie. Kiesni ezért nem akar, az ő fejében az épület, amiben a játék folyik, a lehetőség egy új életre. Mivel a szabályok alapján az, aki a végén nyer, addig maradhat, amíg akar, és ha jól játszik, igazi luxust teremthet maga köré, Lilynek ez az egyetlen terve: nyerni és bent pocolni addig, amíg… Hát, azt sosem tudjuk meg, meddig is bírná ezt az elzárt, mesterségesen kialakított életet.

A regényben a külső világ csak érintőlegesen jelenik meg. Nem tudjuk, hol járunk, azt sem, hogy mikor, csak azt, hogy valahol háború van. Ez időről időre fel is bukkan az említés szintjén, de csak annyira, hogy egyfajta fenyegető légkört teremtsen. Az univerzum leszűkül a villára, amiben a játékosok egymást igyekeznek kigolyózni, a külső fenyegetés azonban más szinteken is megjelenik: hol a sivatag széléről egyre közelebb kúszó tüzek, hol a vadkutyák képében. Az idilli Paradicsomon túl csak sivárság és pusztulás van, így már csak ezekből a felskiccelt jelekből is érthető, hogy mi motiválja a versenyzőket.

De bent sem minden móka és kacagás, és míg kezdetben csak egy-egy ponton van az embernek végtelenül rossz érzése, ahogy telik az idő, szinte normalizálódik az erőszak, és ezzel együtt a tökéletes leépülés, a mesterségesen létrehozott társadalom felszámolja önmagát. Az egyes szereplők nagyszerűen vannak felépítve, működésmódjuk tökéletes leképezése a társadalmi-egzisztenciális válságnak, amit a kapitalizmus, az eredeti tőkefelhalmozás utáni vágy és az ezzel párhuzamosan menetrendszerűen érkező krízisek sora (a klímaváltozástól a prózai elhülyülésig) vált ki.

Lehet egy ilyen világban, ahol egy sosem látott vezető manipulálja az emberi cselekvéseket, igazi kapcsolatokat kialakítani? Mi amúgy egy kapcsolat két ember között? Van értelme bármilyen kapcsolatnak, ha a cél az, hogy a nézők (vagyis az ítélkező társadalom) elégedett legyen velünk? Egyedül könnyebb túlélni, vagy muszáj támaszkodni valakire? Mi a fontosabb, a közösség érdekei vagy az egyéni szükségletek? Van értelme bármit is felhalmozni, ha ezért át kell gázolni másokon, és úgyis csak ideig-óráig lehet a miénk? Bízhatunk vakon a vezetőinkben, akikről tudjuk, hogy a haszonszerzés a végső céljuk? Meddig mennek el ők, meddig mehetünk el mi magunk? Komplex kérdések, amikre a regény komplex, de nem didaktikus és nem is lekezelő válaszokat ad.

A komplexum leginkább A legyek urába oltott Éhezők viadala, ahol nincsenek szimpatikus szereplők, nem igazán van kedvünk szurkolni senkinek, cserébe örömmel nézzük végig a fotelünk kényelméből, hogy egy elképzelt műsorban hogyan visznek véghez fiktív szereplők elképzelhetetlenül szar dolgokat.

Tökéletesen átélhető és megérthető, ugyanakkor rendkívül nyugtalanító is a gondolat, hogy bár érezzük, hogy a regény túlfeszíti a lehetséges határait, és odáig viszi a történéseket, ahonnan nem lehet ép ésszel visszafordulni, összességében nem lehetetlen, hogy mindez megtörténjen, és az emberek nyugodt szívvel végignézzék.

Ahogy végignézik a megannyi hasonlóan manipulált és kizsákmányoló, az emberi méltóságot tiszteletben nyomokban sem tartó valóságshow-t.

Aisling Rawle regénye a maga szórakoztató és közönségbarát módján kíméletlenül kritikus ezzel a fajta berendezkedéssel. A regény azonban nem a valóságshow-k kritikája, hanem azoké, akik arra kényszerítenek bennünket, hogy nézzük ezeket a műsorokat. Akik manipulálják a versenyzőiket és azokat is, akiket a tévé elé ültetnek nap mint nap. Akik a profit érdekében kizsákmányolnak bárkit és bármit: embereket, akik csak a mostaninál fél centivel jobb életet remélnek, vagy ha már nem is remélnek, legalább szeretnének látni valakit, akinek sikerül ezt elérnie, és a világunkat is, amit teleszemetelnek teljesen felesleges dolgokkal, és felperzselnek a mérhetetlen túlfogyasztásra ösztönző, felelőtlen termelési láncaikkal. És ahogy azt látjuk is: kitörni ebből a játéknak beállított, de véresen komoly berendezkedésből jóformán lehetetlen.

Ahogy Király Linda is megénekelte:

„Nem számít, ha kitűnően játszottál / Sose bánd, ne kívánd / Ezért nem jár Oscar.”

Aisling Rawle: A komplexum. 21. Század Kiadó, 2026, fordította: Borbély Judit Bernadett.