Teljesen értelemszerű, hogy ha egy könyvet a mai idők Állatfarmjaként emlegetnek (márpedig A komplexum már a címlapján ezt emeli ki a New York Times értékeléséből), akkor érdemes elolvasni. Az Állatfarm mégiscsak egy tündérmese, amiben

„minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”.

Ha innen nézzük, az ír Aisling Rawle debütáló regénye valóban hasonlít Orwell klasszikusára. Bár bizonyos szempontból több annál, más szempontból viszont kevesebb.

Kezdjük azzal, hogy épp túlvagyunk A Nagy Ő isten tudja, hányadik évadán. Végignéztük, ahogy egy csokornyi nő egy másik dimenzióban (Buciland) versenyez egyetlen fickó (Buci) kezéért, vagyis azért, hogy kiválassza közülük az arra érdemest. Csillogó díszletek között, a valóságtól messze elszakadva, egy idealizált világban, ahol egy „mentalista” mondja meg, hogy mennyire valódiak egy nő érzései, és mi lakik a lelkében.

Nézzük? Persze, nézzük. Kíváncsiak vagyunk rá? Természetesen. Érdekel minket? Hogy a viharba ne érdekelne! Akkor is, ha mindenki úgy tesz, mintha egész életében csak a Mezzo tévét meg a National Geographicot nézné (nyugalom, az olvasottsági adatok nem hazudnak, a finálé után többen olvasták az arról szóló cikkünket, mint a Magyar Péterrel készült nagyinterjúnkat).

A valóságshow mint műfaj nagyjából azóta elválaszthatatlan a magyar köztelevízózás történetétől, hogy 2002-ben Király Linda megénekelte:

„Mindenkinek keze ideér/ Mindenkinek minden belefér…”

Bár nem a Big Brother volt az első ilyen típusú műsor, A tégla és a Bár is tuti megelőzte, utóbbi szerintem egészen zseniális volt, de valójában Évi, Pongó, Zsanett, Renátó, Popeye meg Szabi (bár megkockáztatom, hogy még ő maga se emlékszik rá, hogy benne volt a műsorban) ütötte bele a retinánkba a formátumot.

Az azóta eltelt időben könyvtárnyi szakirodalma lett annak, hogy a valóságshow-k hogyan torzítják el a valóságérzékelésünket, károsítják az önértékelésünket, ringatnak hamis álomképekbe, és persze tengernyi könnyet ejtett már a morális pánik az emberiség pusztulásának óceánjába.

Ettől még a műfaj él és virul, köszöni szépen, fogyasztói társadalomban élünk, ha nem néznénk ezt a sok szottyot, akkor nem lennének.

Ebből a szempontból A komplexum rendkívül ravasz regény. Szórakoztató, gyorsan fogyasztható, konzumköntösbe bújtatott társadalomkritika, de abból sem az a lángpallossal lesújtó darab, hanem az empatikus fajta.

Az alaphelyzet – csak hogy el tudjuk helyezni a valóságshow-térképünkön – leginkább az Éden Hotelre hajaz (az egyik örök kedvencem, főleg az első évad!). Kezdésnek van 10 nő és 9 férfi, párokat kell alkotniuk, akinek éjszaka üres az ágya, húzhat haza. Menet közben feladatokat kell megoldaniuk csoportosan és egyénileg is. A csoportos feladatokkal szerezhetnek dolgokat, amikkel életben tarthatják magukat (kaja, naptej, ami a sivatagban létfontosságú, egy egészen kritikus ponton víz, de még egy kanapéért is meg kell dolgozni, stb.), az egyéni feladatok során egyéni javakhoz lehet jutni, ahogy halad a műsor, és fogynak az emberek, egyre értékesebbek ezek az egyéni jutalmak. De a feladatok is egyre pusztítóbbak – szó szerint.