„Én nem is betörtem, én beittam magam”

Azt mondják, a Diósgyőrnek van a leglelkesebb, leghangosabb, legnagyobb szurkolótábora a vidéki Magyarországon. De ott vannak a legszerencsétlenebbek között is – megszűnéssel, kiesések garmadájával. És – ne hallgassuk el – dobogós helyezésekkel, kupagyőzelmekkel abból az aranykorszakból, amikor még teljes kapacitással működött az emberek tízezreinek munkát adó Lenin Kohászati Művek. Tompos Ádám, a Magyar Hang térséggel foglalkozó riportere „Amíg élek én – A Diósgyőri VTK szurkolótáborának lebilincselő története” címmel írt szociográfiát, ami messze nem csak egy csapatról és egy szurkolótáborról szól. (Kollégák vagyunk, ezért az interjút álságos lett volna magázó formára átírni.)

A Diósgyőr előtt volt kedvenc csapatod?

Csepelen születtem és Tökölön nőttem föl, majd hamar Budapestre költöztem. A nagybátyám MTK-szurkoló volt, mindig Csepelen nézte meg a kedvenc csapatát, vele elmentem, de nagy meccsre járás nem volt rám jellemző. A kilencvenes években a Manchester Unitedet szerettem nagyon Schmeichellel, Cantonával, Scholesszal, meg persze követtem a magyar focit, a Bravó Sportnak nagy olvasója voltam. Aztán elkeveredtem ettől a világtól, belpolitikai újságíró lettem, és láttam, hogy a sport, különösen a labdarúgás, egyre inkább belpolitikai téma lett.

Pláne 2010 után.

Abszolút. 2015-ig online-os voltam, üzemszerű beosztásban dolgoztam, ki akartam ebből szakadni, méghozzá a lehető legdinamikusabban. Ekkor kezdtem el járni Északkelet-Magyarországot, különösen Borsod-Abaúj-Zemplént. A közszolgáltatások minőségét az ilyen helyeken tudod tesztelni a legjobban. Van az az angol mondás, hogy minden lánc annyira erős, mint a leggyengébb szeme. Hát ha valahol gyenge az állam, akkor ebben a régióban az. Harminchat éve itt összeomlott minden, nem véletlen, hogy az 1990-es rendszerváltás errefelé szitokszó. Egy csomó izgalmas téma volt, ez volt az az időszak, amikor sorra keletkeztek az etnikai feszültségek, gárdatüntetések, Olaszliszka, Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány eltávolítása, majd azok az emberek álltak be mögé, akik annak idején kirúgták. Nagyon érdekelt, hogy mi történik ott.

Mikor tapasztaltad meg, hogy a DVTK több egy futballcsapatnál?

Rögtön az elején, és ilyet sehol máshol nem láttam. Még az is szenvedéllyel beszélt a csapatról, aki már rég nem járt meccsre, elszakadt a közegtől. Ott motoszkált a fejemben, hogy mi ez a düh, ez a szenvedély, ami hajtja az egészet. A 2018-as stadionavatón például megkergették a saját játékosaikat a vereséget hozó, Mezőkövesd elleni kiesési rangadón.

Már az is abszurd, hogy a szomszédos kisváros csapata is NB I.-es volt a NER-ben.

Igen. És akkor a szurkolók a vereség után az új stadionban szarházi pénzéhes kurvákat üvöltözve a luxusautók körül kergetik a saját játékosaikat, meg azt ordítják, hogy vedd le a mezt. Oké, ilyen máshol is van, de hogy mindez egy stadionavatón történik, annak a stadionnak az avatóján, amiről a lelátói szubkultúrában közös megegyezés van: a Puskás Aréna és a Fradi-stadion mellett ez az egyetlen, ami nem épült fölöslegesen, mert ide legalább járnak az emberek.

Mi volt az, ami a könyv megírása felé lökött?

A covid alatt felfutott a Netflixen a Sunderland 'Til I Die, ami a diósgyőrihez nagyon-nagyon hasonló történet. Az angliai Sunderland és Miskolc is lepukkant gyárváros keleten, piros-fehér a csapat színe, a történet telis-tele van tragédiákkal, kiesésekkel, és a csapathoz képest indokolatlanul nagy nézőszámokkal. Amikor láttam, hogy a covid alatt a Diósgyőr valószínűleg ki fog esni [ki is esett], arra gondoltam, érdemes lenne intenzívebben követni ezt a történetet. Az eleje nagyon-nagyon nehéz volt. Covid, zárt kapus meccsek, maszkos korszak, kocsmák is csukva. Ha Miskolcnak van halott arca, akkor az még halottabb volt abban az időben. Mindig a meccs utáni napon mentem vasárnaponként, ott volt az egyik kocsma, amelyikben umbuldával elvitelre adtak dobozos sört, amit ott ittak meg egy ilyen zöldséges mögött, ha jöttek a közterhesek, akkor húzkodták föl a maszkot. Rögtön az első nyílt kapus meccsen dőlt el, hogy ki fognak esni, és akkor a szurkolók bojkottot hirdettek. Tehát ez megint ilyen tipikus miskolci történet: végre lehet menni meccsre, és akkor nem megyünk.

Mennyire voltak nyitottak? Mert az ultravilág egy rohadt zárt közeg, és kívülről nagyon nehéz betörni.

Én nem is betörtem, én beittam magam. Van egy Bermuda-háromszög a stadion mellett, Kata presszó, Red Country, amit pár éve még Lila presszónak hívtak, és a Bakter. Egy Vasas-meccs után voltunk, és én ott hazaittam mindenkit. Mind a háromban az utolsó vendég voltam, utána már elfogadtak.

Emlékszel arra, mikor váltál igazi diósgyőri szurkolóvá? Amikor, mit tudom én, már tudtál azon dühöngeni, hogy szar a balhátvéd.

Ez skizofrén helyzet volt. Emlékszem, hogy megyek Pestről Diósgyőrbe meccsre, és együtt kiabálom a szurkolókkal, hogy rohadt, köcsög pesti bíró. Aztán felülök a vonatra, és megyek vissza Pestre.

Ez hasonlít a DVTK-szurkolók cigányokhoz való viszonyára.

Ez a legönreflektívebb tábor Magyarországon, hiszen van, amikor azt kiabálják, hogy Budapesten mindenki cigány, van, amikor meg azt, hogy megjöttek a borsodi cigányok, megbasszuk a jó kurva anyátok. Épp most hallottam, hogy elég komoly balhé van Miskolcon, mert egy U8-as, 10-es vagy 12-es csapat egy olyan rapdalra melegít be, amiben szerepel az utóbbi rigmus. A szülők mondták az edzőnek, hogy értik a motiválást, de ezt kicsit lejjebb kellene tekerni.

És mit szólnak ehhez a diósgyőri cigány szurkolók?

Amikor még megvoltak a stadionépítés miatt elbontott számozott utcák, beszéltem ott egy fiatalemberrel, aki nagy focibolond volt. Azt mondta, hogy néha ő is kiabálta, hogy Budapesten mindenki cigány, de volt, amikor ő maga mondta, hogy gyerekek, ezt nem kéne. Ez nyilván habitustól és megivott sörmennyiségtől is függ. A cigányok és a nem cigányok között régen messze nem volt akkora feszültség, mint manapság. A rendszerváltás előtt középosztálybeli létet biztosított kohászként dolgozni három műszakban. Amikor megszűnt a munka, akkor jöttek az etnikai feszültségek. Rudolftelepen, egy Miskolchoz közeli bányászfaluban mesélte egy idősebb nő, hogy az anyukája azt mondta, régen Rudolfon nem volt annyi cigány. Kiderült, hogy dehogynem, csak amíg működött a bánya, addig ez nem érdekelt senkit. 1983-ban volt egy P. Mobil-koncert Sajószentpéteren, ahol becseresznyepálinkázott fiatalok, romák és magyarok ölelgették egymást. El tudod ezt képzelni ma? Vagy a kétezres években Szikszón egy oszlopon láttam, hogy a művelődési házba az egyik nap Kis Grófo, a következőn a Kárpátia lépett fel. Borzasztóan sajnáltam, hogy nem tudtam maradni, és megcsinálni egy riportban a kettőt, és beszélni olyanokkal, akik mindkét koncerten ott voltak.

A könyv megírása közben változott-e az, hogy mit akarsz kihozni belőle?

Először úgy fogalmaztam meg, hogy engem az érdekel, milyen szurkolni egy csapatnak, amelyik folyton kiesik, megszűnik, újraalapítják, ellopják a komplett csapatot a gyárral együtt. Mi ez az egész? Aztán interjú közben egy szurkoló mondta nekem, hogy a jó kérdés az, hogy honnan ez a fanatizmus, miért alakult ki. Ez volt az, ami jó vágányra tette ebben az érdeklődésem. Mert azt végig tudtam, hogy engem a szurkolók érdekelnek. Olyan alapállásból akartam megcsinálni a könyvet, ahogy WeeGee [Arthur Fellig], a New York-i fotós dolgozott, aki egy-egy bűnügy helyszínén előszeretettel csinálta azt, hogy megfordult, és a bámészkodókat kezdte el fotózni. Kíváncsi volt, hogy reagálnak egy bűnügyre vagy lakástűzre. Ezek voltak a legjobb és leghíresebb képei.

Emlékszem, hogy a kilencvenes években volt olyan tulajdonosa a Diósgyőrnek, aki nem engedte az első sajtótájékoztatóján, hogy leírják a nevét. Össze is omlott a futball, és akkor a szurkolók voltak azok, akik megmentették a csapatot.

Ez volt az az időszak, amikor a csapat egyik felének edzője Détári Lajos volt, ők az emeleten öltöztek, a másik felének Kiprich József, ők meg az öltözőben. A klub szétesett, 2000-ben pedig a város ingyen odaadta a szurkolókból újraalapított csapatnak a stadiont, mert akár termeszthettek volna benne gombát is, semmi tervük nem volt vele. A legalacsonyabb osztályban kezdték, eleinte sörhasú szurkolók szaladgáltak DVTK-mezben.

Ez a DVTK a mai DVTK volt?

Igen, Nagy Béla és Tóth Gábor vette meg a nevet, ők óriási hősök. Nagy Béla nemrég halt meg, Tóth Gábor biztonsági őr, amikor tud, kimegy a Corso Boys hatvanas nyugdíjas figuráival a meccsre, eliszogatnak, eltapsolgatnak, elszurkolgatnak. Tudta, hogy neki nem lesz pénze felépíteni a klubot. Az volt a fontos, hogy meglegyen a jogfolytonosság az interregnum alatt is. Neki minden pénzt megért, hogy lefoglalja a nevet, a címert. Ez is elképesztő történet.

Van az a mondás, hogy a Diósgyőr választási évben nem eshet ki. Most kiesett. Mi lesz a csapattal? A klub valódi tulajdonosának, Mészáros Lőrincnek a hirdetései máris eltűntek.

Pont most olvastam az Amíg élek én fórumon, hogy Miskolcon milyen szépen sikerült telibe kapni az újabb rendszerváltást: a labdarúgás megtisztulását mi már az NB II.-ben kezdjük. Korábban amúgy tényleg nem eshetett ki választási évben a Diósgyőr, különösen az önkormányzati választásokra volt ez igaz. A mostani kampányban Hollósy András fideszes képviselőjelölt-alpolgármester szedte össze leggyorsabban az ajánlásokat, ő a DVTK szpíkere is egyben. A DVTK infrastruktúráját használta, a stadion előtt állított fel sátrakat, tömött sorokban álltak itt az emberek.

És mi volt ez a mostani, katasztrofális, sima kieséssel végződő szezon?

Most ért be a rövid távú gondolkodás, a pazarlás. Néhány évvel ezelőtt jelent meg egy tanulmány arról, hogy egy nemzetközi szempontrendszer alapján hogyan használják fel a magyar klubok a pénzeket. Kiderült, hogy a Diósgyőr a legnagyobb pénzégető. Valószínűleg mostanra adódott össze minden. Nem volt koncepció, türelem, utánpótlás.

Közben rengeteg fiatalok, zömmel cigányok lakta település van Borsodban. Cigány játékosokat mégis elvétve látsz magas szinten futballozni. A középosztály kiváltsága a gyerekek edzésre-meccsre hordása, a futballozás finanszírozása.

Rengeteg felzárkózó település van a környéken, építenek műfüves pályát a gyerekeknek, de nem kimondott cél, hogy NB I.-es játékosokat neveljenek, csak annyi, hogy sportolj rendszeresen, legyen tartásod, hobbid, ne herbálozz, ne kristályozz. Holott nemzetközi szinten nagyon jó példák vannak arra, hogyan lehet kitörni a focival. Elképesztő hátországa lehetne ez a magyar futballnak. A kedvenc példám a Jurek Gabié, akit most az MTK-nak adtak kölcsön. Ő egy novajidrányi srác, de Encsre járt focizni, mert a falujában megszűnt a futball. Azóta Encsen is megszűnt. Nem tudjuk, hány Jurek Gabi van a megyében, mert sorra szűnnek meg a csapatok.

Mi lesz a magyar futballal a NER bukása után?

El nem tudom képzelni, hogy ez a jelenlegi struktúra fenntartható lenne, perverz pénzügyi tranzakciókon keresztül finanszírozták a focit. 2018-ban a fideszes Tiba István balmazújvárosi országgyűlési képviselő és klubelnök bement a Digi Sportba, és kipakolt arról, hogyan dől el egy-egy csapat sorsa, a klubok anyagi helyzete attól függ, van-e a kormányhoz közelálló patrónusuk. Annak az interjúnak a megigazulását sokszor láttuk azóta. Én is hallottam cégvezetőről, aki utálja a focit, de kötelező volt a skyboxba járni meccsre, mert a cégének a jövője, jelene ott dőlt el. A felesége röhögött is rajta, hogy nincs még egy ilyen balek a világon.

Visszatérve a felzárkózó településekhez: a csapataiknak minden évben rendeznek egy döntőt a felcsúti stadionban. A gyerekeknek nagy élmény ott játszani, a szervezők is lelkesek, de ha kettőt hátralépsz, és megpróbálod elmagyarázni egy külföldinek, hogy mi történik, akkor mit mondasz? Az ország legszegényebb gyerekeit odaengedik az ország leggazdagabb emberének a stadionjába. Ez jellemző az egész FETE-programra: az állam a legszegényebb településeken nem teljesen látja el a feladatát, inkább ad a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak egy nagyobb összeget, hogy akkor csináljatok felzárkózást, lehetőleg máma még. És a felcsúti Pancho Aréna is ilyen kiumbuldázott állami pénzből, taóból felhúzott stadion.

A 2011-ben elfogadott huligántörvényt a NER egyik legizgalmasabb húzásának nevezted. Miért volt ez olyan fontos?

Az nem olyan nagy baj, hogy nem verekszenek a nézők, de a szurkolás az új stadionokban kilúgozott lett. A huligántörvényt akkor alkották meg, amikor Orbán kormányzásának talán legnagyobb megszorító csomagját fogadták el, még ha nem is így hívták, hanem Széll Kálmán tervnek, meg akkor államosították a magánnyugdíjpénztárakat is. A gárdamellényes Jobbik ott állt politikai zsákmányszerzésre készen, Miskolcon is megjelentek a lelátón a közbiztonsággal kapcsolatos drapériák, amikre nem tudtak rendőri választ adni. A Fidesz nem engedhette át ezt a közeget, nem akarták, hogy összefogjanak ellenük, ahogy Gyurcsányék ellen tették például a tévészékház ostrománál. Egyszerre jelentették be a stadionépítési programot és szavazták meg a huligántörvényt. Cukor és korbács. Kiépítették a stadionokban a kamerarendszert, a stadionok belüli garázdaságot sokkal szigorúbban büntették, mintha az utcán követték volna el.

A könyv megírása után is jársz Diósgyőr-meccsekre? Szurkoló maradtál?

A kampány alatt kevesebbet jártam, mint szerettem volna, meg bojkott is volt a csapat rossz szereplése miatt. De baromira hiányzik. Van az a diósgyőri nóta, hogy Meccsre járni a legfaszább dolog, a Diósgyőr újra győzni fog. És van egy kialakult rituálé, nyilván mindenkinek megvan, nekem biztosan. Elmenni a Kéri Petiékhez, akkor ott van szalonna, kolbász, sör, pálinka. Aztán közeledik a meccs, na, hol a jegy, hol a sál. Kimegyünk a villamosmegállóba, ott jönnek már a többiek, piroslik az egész környék, megy az éneklés, egymás húzása.

Igazi szurkolónak tűnsz, talán meg se kéne kérdeznem: NB II.-ben is járni fogsz meccsekre?

Persze, a könyv írását is úgy kezdtem, hogy NB II.-es volt a Diósgyőr.