Keresett a rém – még soha senki nem mutatta meg ennyire hitelesen, viccesen, egyben drámaian Kárpátalját, ahogy a Revizorban látható

„Iszonyú komoly vívódás tárgya, hogy az ember leszerződjön-e valahová, vagy megvan a lehetősége, hogy szabadúszóvá váljon, esetleg tovább kell lépnie, és hazamenni már most Beregszászba. Mert mindenképpen ez az én nagy tervem, hogy ott dolgozzak, és ha a jóisten megsegít, akkor ott szeretném kiteljesíteni az életem.”

Ezt egy 2015 januárjában készült interjúban mondta ifj. Vidnyánszky Attila, még egyetemistaként, hozzátéve: „Nincs nap, hogy ne gondolnék Beregszászra. Ritkán tudok hazamenni, elmondhatatlanul hiányzik, de azt gondolom, hogy nekem 21 évesen még rengeteg mindent meg kell tapasztalnom, tanulnom ahhoz, hogy valahol letelepedjek.”

Azóta nemhogy ő nem ment haza Beregszászba, maga a színház sincs otthon, a társulat egy része – történetesen a férfiak – látogatóba sem mehet, már ha nem szeretnének tevőlegesen részt venni az orosz–ukrán háborúban, miszerint a fronton. És hát miért is szeretné ezt bármelyikük. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata 2022. február 24-én hajnalban egy fellépés – az egyébként több mint húsz éve műsoron tartott Tóték tiszakécskei vendégjátéka – végett jött át a határon, és egyszerűen itt ragadt. Eleinte úgy gondolhatták, mindez átmeneti, csupán kis időre szól – nem akaródzik havi bérletet venni, mondta egyikük 2022 márciusának vége felé –, ám azóta több mint négy év eltelt.

Mindazonáltal ez a szöveg elsősorban nem arról szól, hogy hogyan lehet így élni, túlélni, lenni, körülményekhez, viszonyokhoz alkalmazkodni, hanem egy konkrét színi előadásról.

Ifj. Vidnyánszky Attila az idézett 2015-ös interjú óta a magyar színház legnagyobb sztárjai közé emelkedett – noha sok más fiatal kollégájával ellentétben egy pillanatig sem viselkedett celebritásként –, játszik és/vagy rendez a Vígszínház mellett Kolozsváron és a Katonában éppúgy, mint az apja által igazgatott Nemzetiben.

Utóbbi munkái kevésbé vannak szem előtt. Ennek okai triviálisak, beléjük bonyolódni most nem fogok. Maradjunk annyiban, hogy én egyrészt nem tartozom azok közé, akik nem hajlandóak belépni a Bajor Gizi park 1. sz. alatti épület kapuján, másrészt örülök, hogy bár odaát nem, itt mégis dolgozhat ifj. Vidnyánszky a beregszásziakkal. Is. Az első közös előadásuk Nyikolaj Erdman Az öngyilkos c. darabjából készült – az is jó volt, az is műsoron van, ebben az évadban is megnézhető még –, utána Nyikolaj Gogol Revizorja következett. Ezt eredetileg Gyulán, a Várban csinálták meg tavaly nyáron, aztán őszre sikerült bevinniük a Nemzeti Kaszás Attila-termébe.

Lelövöm a poént: ez az előadás a saját privát listámon kapásból bekerült a rendező legjobbjai közé, egyenest a budaörsi Liliomfi, a pesti színházas Kinek az ég alatt már senkije sincsen és a kolozsvári Rómeó és Júlia mellé.

Kezdem azzal, hogy még soha senki nem mutatta meg ennyire hitelesen, viccesen, de egyben drámaian is Kárpátalját, ahogyan a Revizorban látható. Egészen konkrétan a nagy háború előtti Kárpátalját, úgy is, mint Ukrajna legperiférikusabb szegletét, azt, amit 2021-ig rendszeresen visszajárva még én is behatóan ismerhettem. És ami a 2010-es évek eleje óta – ismét és megint – fokozatosan egyre kevésbé látszott szerethetőnek vagy élhetőnek. De ezzel együtt tragédia, hogy ami 2022 februárjában történt, az ezt a szerencsétlen, kaotikus, korrupt, kilátástalan, jobb sorsra hiába vágyó világot és szubkultúrát is megsemmisítette. Amint ez az előadásból is kiderül. Lehet kezdeni mindent elölről, majd egyszer, talán, már ha lesznek, akik maradnak – vagy maradhatnak.

Mielőtt bárki félreértené: Kárpátalja ide, Ukrajna oda, ifj. Vidnyánszky és a beregszásziak Revizorjának sok köze van Gogolhoz is. A szituációk ugyanazok, a figurák nemkülönben, a történet és a poénok egy része is. A „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök” mondatok nagyon is a helyükön vannnak ebben a közegben és viszonyrendszerben. Valamint más országokhoz és világokhoz kapcsolódóan is. Tapasztalataim szerint képesek venni a lapot azok is, akik nálam kevébé bennfentesek. Az, hogy a rendező elképzeléseiből, szokásosan szertelenül szárnyaló fantáziájának terméséből és a színészek improvizációiból adódóan helyenként bohózatba torkolló kortárs komédiázást látunk, semmit sem vesz el, ellenkezőleg, rengeteget tesz hozzá az egészhez. A zene dettó – a Chicago c. musical betétdalaitól az ABBA-számokon át olyan aktuálisnak tűnő slágerekig, amiket nem ismerek –, az meg, hogy a szereplők időnként táncra perdülnek, kézenfekvő kézjegy.

Magától értetődő, hogy nemcsak a zenék némelyikét, a poénok egy részét sem ismerem. Végtére TikTokot sosem használtam, a Facebookról rég lejöttem, az Instagramom majdhogynem parlagon hever. Viszont van bőven így is, ami megvan. Tudom, mihez kapcsolódik a gondolom, nem gyalog, a keresett a rém, a slimfit megváltó, a kígyóvállú jelző elterjedéséhez tán még közöm is volt annak idején. Azt is tudom, melyik budapesti szoborcsoporton olvasható ez a Petőfi-részlet: „A Kárpátoktul le az Al-Dunáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! / Szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar.” És azt is, hogy kinek melyik filmjében enne Latinovits Zoltán táfelspiccet, vagy hogy honnét van a járdaszegélyes jelenet. Egy szó, mint száz: mindenki megkapja a magáét, ebben a tobzódásban amúgy is az a lényeg, hogy nem muszáj a megszámlálhatatlan utalás mindegyikét azonosítani.

Miközben harsányan kacag a néző, egyúttal ámul-bámul, hogy milyen tehetségesen komédiáznak ezek a szélesebb körben nem túl ismert fiúk és lányok. Csak néhányukat kiemelve: hogy milyen tökéletes polgármester Ferenci Attila, hogy hányféleképpen tud rémüldözni vagy hőbörögni Szabó Sebestyén László, hogy micsoda összjátékot produkál Séra Dániel és Jakab K. Tamás, hogy milyen tökéletes benzinkutas Orosz Melinda és Vass Magdolna. Arról meg már nincs is mit mondani, hogy mennyire zseniális az akcentus és az ukrán–magyar–orosz keveréknyelv, amit Polyák Anita hibátlanul, sziporkázva hoz.

Hogy hol is vagyunk – a szűk kétszáz évvel ezelőtti vidéki Oroszország helyett –, és hogy mikor, az ugye az elején kiderül. A remek díszlet, a leharcolt OKKO benzinkút az ukrán nyelvű posztereivel kapásból eligazítja az ínyenceket, amihez az elhangzó bevezető szöveg is hozzátesz. Nem sokkal később az egyik szereplő mondja is: úgy hírlik, az oroszok háborúra készülnek. Innentől sejthetjük, hogy mi lehet ennek a vége, túl azon, hogy nyilván kiderül, az ember, akit revizornak vélnek, valójában nem az. Amennyiben sejtjük – ha a rengeteg mulatság közepette van erre időnk –, akkor jól sejtjük. De hogy mégsem sejtjük eléggé, az szinte bizonyos.

Úgy tudni, a rendező a társulattal karöltve már tervezi az újabb közös előadást. Drukkolok, hogy semmilyen háború – vagy béke – se bírhassa ezt megakadályozni. Hogy hol csinálják meg, nekem édesmindegy, elmegyek bárhova. Hátha egyszer még Beregszászba is. Csak csinálják, csinálhassák.

(A Revizort az évad végéig kétszer játsszák még a Nemzetiben, de nyár végén lesz előadás a Városmajori Szabadtéri Színpadon is)