Felüti fejét a fertőző lisztománia
„Korábban soha nem jutott volna eszembe összekapcsolni a klasszikus zenét és az építészetet. A Zenélő Budapest óta viszont nem tudok úgy elmenni a Vigadó mellett, hogy ne valamelyik Strauss-keringőt dudorásszam, a Drechsler Kávéház előtt pedig Puccini-áriák szólnak a fejemben. Tittel Kinga »megzenésítette« számomra Budapestet, és ezért nagyon hálás vagyok neki” – írta Balázs Eszter Anna, a Lampion Könyvek főszerkesztője, akitől ajánlót kértem.
A könyvhét előtt elkezdtük közölni az Év Gyerekkönyve Díj zsűrijétől elismerést kapó könyvek részleteit, ezúttal az ismeretterjesztés kategória egyik shortlisteséből mutatunk szemelvényeket a kép alatt.
Bevezető
...tizenöt zeneszerző segítségével visszarepülünk az időben, látogatásaikon keresztül megismerkedünk olyan színházakkal, szállodákkal, kávéházakkal, amelyekből mára néha csupán egy-egy emléktábla – vagy sokszor még az sem – maradt. Mindeközben pedig rájövünk – én magam legalábbis felismertem –, hogy ezek a zeneóriások legbelül nem sokban különböznek tőlünk: a könyvek, kották lapjairól a fekete-fehér, kétdimenziós figurák az elbeszéléseken keresztül szép lassan életre kelnek, hús vér emberekké válnak, akik versengtek egymással, viaskodtak önmagukkal, közben pedig ettek-ittak, szerettek – pont úgy, mint mi mindannyian.
A múltidéző kutatás során a legnagyobb segítséget az Arcanum digitális online archívumában fellelhető korabeli cikkeken keresztül kaptam. Semmihez sem fogható öröm és izgalom számomra, amikor a megsárgult, sokszor tépett szélű – digitalizált – lapokon rátalálok egy-egy meglepő, izgalmas történetre. Mivel az idézeteknél semmi sem adhatja vissza jobban a kor hangulatát, hiteles visszaemlékezésekre, levelekre, beszámolókra hagyatkoztam, igyekezve korabeli ábrázolásokkal és fényképekkel újabb színt és mélységet adni a művészek alakjának.
S ha mindez nem lenne elég, olvasás közben meghallgathatjuk a zeneszerzők történeteihez illő zeneműveket, de megkóstolhatjuk kedvenc fogásaikat is. (Más lesz ezek után sajtos makarónit enni azzal a tudattal, hogy ez volt Beethoven kedvenc fogása!)
Tittel Kinga
2024. augusztus
Érzéki örömök
Anton Schindler, Beethoven barátja és életrajzírója szerint a komponista kedvenc étele a sajtos makaróni volt, mégpedig parmezánnal – bár annak idején ez nem volt olyan egyszerűen elkészíthető és olcsó étel, mint ma: a makaróni háromszor annyiba került, mint a rizs, és a sajtot is egyenesen Itáliából kellett hozatni.
Emellett azt is tudjuk a komponistáról, hogy rajongásig szerette a kávét. Már egy 1792-es bevásárlólistáján is a következőt olvassuk: „Kávéfőző, kabát, csizma, cipő, pianoforte-íróasztal, pecsét, íróasztal, zongorapénz.”
Ekkor még csak huszonkét éves volt, de már rendszeresen kávézott mesterével és barátjával, Haydnnal. (Beethoven – mesterével ellentétben – nem ült egy asztalhoz a szolgáival, élete egy szakaszában szakácsot is alkalmazott.)
Az sem volt számára mindegy, hogy milyen erős a fekete nedű: kizárólag hatvan darab, saját maga válogatta és őrölte pörkölt kávébabból készítette az italt, gyakran a vendégei jelenlétében számolva ki a pontos mennyiséget; azt állította ugyanis, hogy éppen hatvan szemből ideális hatású egy csésze kávé (körülbelül ekkora mennyiségre van szükség egy normál eszpresszó elkészítéséhez is).
Tudod-e?
A német Richard Strausst egész életében összekeverték a bécsi Strausszokkal, akik ráadásul négyen voltak (id. Johann Strauss, valamint három fia Johann, Josef és Eduard).
A névazonosság számos félreértést szült, pedig zenéjük távolról sem volt összekeverhető. Amíg az idősebb és ifjabb Johann Strausst elsősorban a keringői és az operettjei tették ismertté, addig Richard Straussra operáin és szimfonikus költeményein keresztül emlékszik az utókor.
Lisztománia
Liszt tehetségéhez nem fért kétség, de talán ő volt az első szerző, aki tudatosan építette az imázsát, és ebben sármosan vonzó megjelenése is szerepet játszott.
Már fiatalon megteremtette azt a képet, amire később ráerősített: szívta a füstöt, lobogó haját nagy átéléssel rázta, és néha úgy játszott, hogy közben a zongorát sem kímélte. Rajongói az elszakadt zongorahúrokból ékszert, amulettet készítettek, kesztyűjéért, zsebkendőjéért, de még eldobott szivarcsikkjeiért is küzdöttek a transzba esett hölgyek. Koncert után mindenki a közelébe akart férkőzni, egy-egy tincset akartak levágni a hajából, amellyel ékszereiket tették teljesebbé, a kávéscsészéje alján maradt zaccot üvegcsébe zárták, és arcképével díszített brossokat és kámeákat viseltek a ruhájukon. (Ma sem rajonganak másképp a fiatalok a rocksztárokért.)
Ehhez hasonló relikviákat Liszt Ferenc egykori pesti lakhelyén, a Régi Zeneakadémia épületében kialakított és napjainkig működő múzeum is őriz.
A német költőóriás, Heinrich Heine 1841-ben szembesült a Liszt Ferenc körüli őrülettel, megalkotva a máig ismert és használt kifejezést. A géniusz bűvkörében megjelenő hisztériát lisztomániának nevezte el. (A mánia kifejezést akkoriban még inkább súlyos elmebajszerű esetekre használták, nem a túlzott rajongással kapcsolatosan. Ennek következtében tehát az sem meglepő, hogy a lisztomániát többen is ragályos kórnak gondolták, és terjedését igyekeztek megakadályozni.)
Érzéki örömök
Keveseknek adatik meg, hogy esküvői ajándékba egy zeneművet kapjanak, de a 19. században ilyenre is volt példa.
Caroline de Serres (később Montigny-Rémaury) francia zongoraművésznő második házasságkötésének tiszteletére 1886-ban Camille Saint-Saëns ez alkalomra írt Esküvői torta című művét kapta a komponistától.
Az 1880-as évek végétől a francia géniusz egyre több időt töltött utazással: eleinte Algéria, majd Egyiptom lett a második otthona. A kék ég, az illatos narancsfák, a fűszerek bódító íze-illata ihlet- és örömforrássá váltak számára. Egy barátja így emlékezett meg erről az időszakról: „Saint-Saëns olyan jó egészségnek örvendett, hogy megállás nélkül komponált. Egyik kezével a hagymalevest szürcsölgette, a másikkal hangjegyeket firkantott a papírra.”
Tudod-e?
Kolodko Mihály gerillaszobrász Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, 2011-ben kezdett el dolgozni egy, a mestert ábrázoló miniszobron, amely a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2A terminál érkezési szintjén, a buszmegálló közelében, egy beszögellésben található.
Magyarország első számú légikikötőjét ekkor nevezték át a zeneóriás tiszteletére. Liszt Ferenc a szobor méretéhez képest magas posztamensen, a bőröndjén üldögélve várakozik. Lábánál egy kottalapból hajtogatott papír repülőgép hever, utalva a helyszínre és a zene szárnyaira, amelyek képesek Liszt muzsikáján keresztül a szerző szellemét korokon és időkön át hozzánk is elrepíteni.
A könyvet Garaczi Glória illusztrálta, és a Lampion adta ki. Korábbi meserészletek itt olvashatók.