„Mindig el kell veszíteni egy darabot önmagunkból ahhoz, hogy az élet menjen tovább?”

A Könyvhét előtt minden nap közlünk egy részletet az Év Gyerekkönyve Díj zsűrije által kiemelt kiadványokból, ma épp a legjobb elsőkönyves műfordításból.

Száz Juli franciából fordította Anne-Laure Bondoux regényét, ami„egy modern mese, beavatásregény, amely a szeretetről, a túlélésről és a reményről szól”. Az Amíg életben vagyunk az Esti kérdés Kiadó gondozásában jelent meg, amely „azért jött létre, hogy ezt a csodálatos történet a magyar olvasók számára is elérhetővé tegye, azt remélve, hogy a kötet ugyanolyan hatást gyakorol rájuk, mint magára a kiadó munkatársaira”.

„Nagyon szeretem, amikor a történet mellett maga a szöveg ragad meg, és ilyenkor automatikusan fordítani kezdem a fejemben. Itt is, már olvasás közben próbálgattam a különböző magyar változatokat, nyelvi fordulatokat, hogy melyik illene igazán ehhez vagy ahhoz az eredeti mondatrészhez. A legnagyobb kihívás az volt, hogy elkerüljem a pátoszt, miközben a szöveg erősen vonzza azt. Arra kellett folyamatosan vigyáznom, hogy ebbe a csapdába ne essek bele, tehát hogy maradjak annál a pontos mértéknél, amely a szerző sajátja, hogy modorosság nélkül tudjam visszaadni ugyanazt az értékes, tartalmas és csodaszép szöveget, amellyel elmesélte ezt a rendkívüli történetet” - írta nekünk Száz Juli.

Nézzünk csak egy részletet!

3. Az árnyék és a fény

Aznap a folyóparton, Hama és Bo őrült fogadalmat tettek egymásnak: amíg életben vannak, soha nem hagyják el egymást.

A séta után hazamentek a kicsike szobába, amely látta megszületni a szerelmüket, és amely hamarosan látni fogja megszületni a gyereküket is.

Bo kicserélte az ablaktáblákat.

Nagy fahasábokat tett a kályhába.

Szerzett a szomszédoktól néhány tojást, meg pár fej hagymát, ezekből készített vacsorát. Aztán letakarította az asztalról a szerszámokat és a vaslemezeket, terítőt tett rá, és meggyújtott egy gyertyát.

Hama leült mellé.

Egyetlen tányér két személynek, egyetlen villa két személynek.

– Megünnepeljük, hogy újra együtt vagyunk – mondta Bo.

Bohóckodva emelt a lány szájához minden falatot, ezzel próbálta leküzdeni a rátörő sírást.

Aztán mégis elsírta magát. A lány is. Számtalan okuk volt rá, hogy együtt sírjanak – az öröm és a bánat, a félelem és a fáradtság.

Néhány hónap eltéréssel most másodszor szerettek egymásba…

– Akarok mutatni neked valamit – mondta Bo, amikor kifogytak a könnyekből. – Ülj oda az ágyra.

Hama kérdés nélkül engedelmeskedett. Elhelyezkedett a dunyha alatt, és várt.

Bo odatolta az asztalt a falhoz, aztán elfújta a gyertyát. Sötétbe burkolózott a szoba.

– Még nem tökéletes, csak próbálkozom – magyarázott közben –, de majd fokozatosan tökéletesítem. Csukd be a szemed, kérlek.

Hama behunyta a szemét.

Hallotta, ahogy a fiú áthelyez dolgokat, tologatja a bútorokat, valamit kihúz a konnektorból, s valamit beledug. A hasára tette a csuklóit, és megpróbálta elképzelni, milyen lesz a gyerekük. Teljes szívéből kívánta, hogy az apjára hasonlítson, legyen olyan nagy és erős, mint ő. Hogy legyen két szép, mindenre képes keze.

– Kinyithatod a szemed.

Először nem látott semmit. Aztán Bo felkapcsolta a lámpát.

Úgy helyezte el, hogy a háttérből világítsa meg a nagy fémkeretet, amelyre előzőleg egy vásznat húzott. A keretben hihetetlen látvány rajzolódott ki, egy acélból készült árnyékszínház díszlete: kusza háztetők galambokkal, ablakok, szűk utcácskák, azokon aprólékosan kidolgozott alakok törékeny árnyai, és a távolban, a perspektíva mélyén a Gyár sértetlen, egyenes tornyai emelkedtek felismerhetően az égbe. Hama felkiáltott a csodálkozástól, amikor a gyárkémények ontani kezdték a füstöt.

– Nahát! Hogy csinálod?

A keret alatt guggolva, Bo egy cseles masinán keresztül szolgáltatta a gőzt. Aztán az egyik kezével működésbe hozott valami miniatűr felvonót, és az árnyékszínház egyik sarkában megjelent egy görnyedt figura, aki Hama szeme láttára haladt a kulisszák között. Kezében egy sétabotot mozgatott.

– Melkior! – kiáltott fel a lány.

Bo meghúzott egy zsinórt, és a sétabot leesett. Kétszer is.

– Árnyék és fény! – szólt elváltoztatott hangon. – A nappal és az éjszaka! A zaj és a csönd! Az egyik felkelti a másikat!

Hama megborzongott a dunyha alatt. Az, amit látott, amit Bo készített, lélegzetelállítóan gyönyörű volt. A keretben, az a fémből készült csipke, negatívban jelenített meg egy költői, törékeny világot, miniatűr méretben, lenyűgözőbben, mint bármelyik mozi óriási kivetítővászna.

– Na, hogy tetszik az árnyékszínházam? – kérdezte Bo a lány hallgatása miatt aggódva.

Elengedte a zsinórt, a füstcsináló masinát, és kibújt a rejtekéből, hogy odaüljön Hama mellé, aki mozdulatlanul, elkerekedett szemmel támaszkodott a párnának.

– Nem tetszik?

Hama fölnevetett.

– Többet is csináltál? – kérdezte.

-- Igen – felelte a fiú –, acéllemezekből meg mindenféle hulladékból, amit a Gyár romjai közül szedtem össze. Tetszik, vagy nem?

– Mennyi díszleted van? És hány szereplőd?

– Több is. És minden egyes jelenet a mi történetünkből mesél egy-egy eseményt, egészen a katasztrófa napjáig.

Hama végtelen csodálattal nézte a fiút.

– Varázsló lettél – suttogta.

– Szóval tetszik?

– Hát persze, hogy tetszik! Sosem láttam ehhez foghatót!

Bo megkönnyebbülten sóhajtott, és lefeküdt a lány mellé, de alig mert hozzáérni.

– Amíg rád vártam, azalatt barkácsoltam – mondta –, a legnagyobb gondot az a figura okozta, amelyik téged ábrázol. Ráadásul egy másikat is kell csinálnom, mert az új Hamának hamarosan nagy lesz a hasa.

– Nincs keze, de nagy a hasa – sóhajtott Hama. – Gondolod, hogy mindig el kell veszíteni egy darabot önmagunkból ahhoz, hogy az élet menjen tovább?

Bo mozdulatlanul feküdt a lányhoz bújva, és mélységesen meg volt rendülve. A ragadozó madár árnya újra ott keringett az emlékezetében. Sosem sikerült elég erős szavakat találnia arra, hogy leírja, mit érzett aznap, gyerekként, az út szélén kuporogva.

A könyvet Simonyi Cecília illusztrálta, az Esti Kérdés Kiadó pedig 13 év fölöttieknek ajánlja.