A Hammond-orgona Liszt Ference
Ha Liszt volt a „Bösendorferek Hunyadija”, akkor Cory Henry a Hammond-orgona Liszt Ference. Én legalábbis úgy képzelem, hogy ha Liszt Ferenc nem 1811-ben születik Doborjánban, hanem 1987-ben jön világra Brooklynban, és ha nem a zongorával találkozik kétéves korában, hanem a Hammond-orgonával, akkor pontosan úgy játszik, mint Cory Henry. Aki kíváncsi egy valódi csodagyerekre, nézze meg az alábbi videót, a négyéves Cory Henry improvizál egy dobossal egy New York-i templomban. Elképesztően cuki és ijesztően érett zenész: olyan jazzes akkordokat fog le, hogy az embernek leszakad az arca, a dallamhoz a bal kezével játssza a tökéletesen lüktető basszust (a lába nem ér le a pedálig), miközben annyira kicsi még, hogy nem ismeri rendesen a számokat. Az elején próbál beszámolni, „one, two…”, de megakad, nézi az ujját, hogy a „two” után vajon mi jön, aztán rájön, hogy „…three, four”.
A csodagyerekek többsége felnőtté válása előtt többnyire elveszíti csodálatos képességeit, de szerencsére vannak kivételek: Mozart, Liszt, Cziffra György, Cory Henry, és általában jellemző rájuk felnőtt korukban, hogy stilisztikai mindenevők. Ami Cory Henryt illeti, miként a fenti videó is mutatja, gyökerei a gospelhez vezetnek, és rengeteg amatőr felvételt lehet találni a neten, ahogy manapság is beugrik egy-egy istentiszteletre orgonálni. Nehéz választani ezek közül a felvételek közül, nekem az alábbi 2015-ös videó az egyik kedvencem, energiahiányra simán felírhatná az orvos. Hangzó vitamin. E. Dewey Smith, a chicagói Apostolic Church of God lelkipásztora prédikál, Cory Henry hagyományos templomi orgonistaként kíséri orgonán. Mármint ez az orgonálás csak az amerikai gospel keretei között tekinthető hagyományosnak: innen, az óceán túlpartjáról nézve elképesztő, hogy ez éppúgy egyházi zene, mint mondjuk Bach kantátái vagy Josquin miséi. Az ember azt várná, hogy egy ponton megszólal az orgona, illetve nem is kell várni semmire: Cory Henry kezei alatt az orgona is prédikál.
Nehéz ehhez bármit hozzátenni. A videó alatt található egyik komment csak ennyit ír: „Sajnálom a templom orgonistáját.”
Cory Henry tehát a gospel hagyományából jön, de az első albuma klasszikus jazzlemez (Gotcha New Doc, 2012), sztenderdeket játszik a nagy Hammond-előadók (Jimmy Smith, „Big” John Patton, Lonnie Smith és mások) modorában. A további lemezei között találunk mindenfélét, a hatvanas-hetvenes évek funk és soul stílusát újrafazonírozó albumokat (Art of Love, 2018; Something to say, 2020), amelyeket zenekara, a Funk Apostoles élén rögzített és énekel is rajtunk (csodásan), meg egy klasszikus gospellemezt, amelyen szinte végig egyedül játszik Hammond-orgonán (Revival, 2016; szerintem ez a legjobb). De van egy karácsonyi albuma is, és popszámok megírásában és előadásában is szívesen közreműködik olyan együttesek és előadók mellett, mint az Imagine Dragons, Marc E. Bassy vagy Kayne West.
Ha Cory Henry működéséről beszélünk, nem maradhat említés nélkül a Snarky Puppy Lingus című száma. A többszörös Grammy-díjas Snarky Puppy egy meghatározhatatlan stílusú és összetételű zenekar: főként instrumentális számokat játszanak, az alapítás óta eltelt tizenöt évben megfordult az együttesben közel negyven zenész, a számaik pedig ennél is többféle stílus között pörögnek. A Lingus egy 2014-es lemezen található, amit élőben rögzítettek egy hollandiai stúdióban minimális létszámú közönség jelenlétében. A szám érdekessége nem elsősorban az, hogy 5/4-ben van a főrész, hanem az, hogy a 4/4-ben lüktető szólót Cory Henry játssza, és ilyet az ember nem gyakran hall. Több elemzés is született a szólóról az internet zeneelméleti gettójában (itt van egy, itt még egy, itt egy harmadik), többen is lekottázták (ez elég jól sikerült), de aki nem okoskodni szeretne, csak ámulni, az hallgassa meg az egészet. Mindent elárul Cory Henry szólójáról Shaun Martin, a Snarky Puppy állandó billentyűsének arckifejezése: ott ül Cory Henry mögött, és nem hisz a fülének. 6:45-nél még csak eltorzult mosollyal csóválja a fejét, 7:00-nál már a kezébe temeti az arcát. Tényleg kibírhatatlan a zsenialitásnak ez a szintje.
Mindezt azért írom, mert most jött ki Cory Henry új, összefoglalásnak szánt, Best of me című szólólemeze, amit csütörtök este a Müpában élőben is bemutat, úgyhogy érdemes a csütörtök esti programot eszerint szervezni. Maga a lemez első hallásra nem vágott a földhöz, bár tele van finomságokkal (az In my feelings című lassú szám lüktetése például valami egészen káprázatosan vágja keresztül az egyenletesen mozgó dallam életét). De akármilyen is a lemez, Cory Henryt nem lemezen kell hallgatni, hanem élőben. Az ő legsajátabb terepe a pillanat, nem az örökkévalóság. A kettő persze a zenében gyakran egybeesik.
[A címlapkép Raymond Alva fotója]