El tudjuk képzelni a világot, ahol egyetlen érző lénynek se kell fölöslegesen szenvednie?

„A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés.” – gondolkodik el Richard Powers Rémület című regényének egy pontján a főszereplő, Theo, az asztrobiológus, aki egyedül neveli kilencéves, rendkívül érzékeny fiát, Robint.

A Rémület Powers 13. regénye, de Magyarországon igazán csak a 2018-as, Pulitzert is nyert könyvével, az Égig érő történettel vált ismertté, melynek igazi főszereplői a fák voltak, és az évszázadokon átnyúló, rendkívül szerteágazó történet valójában a fák nagyszerűségének ünneplése volt. Ezt követte a 2021-es Rémület, ami idén magyarul is megjelent, Barabás András fordításában.

Szemben az Égig érő történet borzasztó ambiciózus, számos szálat mozgató történetvezetésével, a Rémület sokkal szűkebb fókusszal dolgozik: Powers egy személyes és közösségi válságokkal terhelt apa-fiú kapcsolatot állít középpontba. A személyes válság oka a gyász: két évvel korábban halt meg Theo anyja egy autóbalesetben, és ez a veszteség azóta is minden napjukat meghatározza. A közösségi veszteség pedig mindaz, amit a bolygónk és az élővilág elszenved az emberi tevékenységek miatt.

A fizikusnak tanuló, a természettudományok iránt régóta érdeklődő Powers regényeiben a természetleírások sosem külsődleges, díszítő kísérőelemek, hanem a szöveg legelevenebb részei, és a Rémületben már a legelején láthatjuk ezt, amikor Theo a természetben eltöltött idővel próbál javítani fia, Robin állapotán.

Robin ugyanis nincs jól. „Két Asperger-szindróma, egy kényszerbetegség és egy valószínű figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar” – sorolja egy ponton Theo, hogy a különféle orvosok mit diagnosztizáltak eddig a külvilág számára sokszor zavartan viselkedő, iskolai konfliktusokba keveredő kilencéves fiún. Theo csak abban biztos, hogy nem akarja gyógyszeres kezelésnek alávetni a gyereket, így jutnak el egy kísérleti gyógymódig, az úgynevezett dekódolt neuro-visszacsatolásig, melynek lényege, hogy a fiú az anyja korábban rögzített agyhullámainak megismerésével fejlesztheti a saját érzelmi intelligenciáját. Mintha lehetséges volna másoktól közvetlenül empátiát és érzelmeket elsajátítanunk.

A scifi-szerű orvostudományi részek (visszatérő hivatkozási pont a regényben a Virágot Algernonnak) nyitják meg a teret afelé a kérdés felé, ami alighanem a leginkább foglalkoztatja Powerst: hogy hogyan képzelhető el olyan empátia, amely minden élő lénnyel számol. A gondolatkísérlet a regényben valahogy úgy szól, hogy talán a kísérleti tudomány nyújthat megoldást arra a problémára, hogy sosem férünk hozzá mások tudatállapotához, nem tudjuk magunkat beleképzelni nemhogy más élőlények, de még más emberek bőrébe sem, és ha ezen túllendülnénk, akkor talán kevesebb pusztítással járna a jelenlétünk.

A kiterjesztett empátia motívumához kapcsolódik a regény egyik visszatérő eleme, Theo és Robin közös világépítése is: a férfi asztrobiológusként dolgozik, és azt kutatja, hogy milyen feltételek esetén alakulhat ki élet más bolygókon, munkáját pedig folyamatosan hazaviszi, azaz fiának elképzelt, a földi élettől radikálisan különböző életformákról mesél. Ugyanígy közös hagyományuk lefekvés előtt az anya, Alyssa „világi imájának” elmondása: „egyetlen érző lénynek se kelljen fölöslegesen szenvednie.”

De, anélkül, hogy lelőném a cselekmény fordulatait, annyit talán el lehet árulni, hogy az általunk jól ismert emberi életvilág nem hagyja magát ennyire könnyen meghaladni: apa és fiú személyes útkeresését a regényben végig kíséri a külvilág drámája. Nem megnevezve, de felismerhetően egy Trump-szerű elnökkel, egyre fenyegetőbb közélettel, tudományellenes és bigott felhangokkal, melyek hatással vannak azok életére is, akik amúgy szívük szerint kivonnák magukat ebből az egész őrületből.

Míg az Égig érő történetet egyhangú lelkesedés fogadta, a Rémület megítélése vegyesebb volt, az angolszász kritikusok része többek között azt kifogásolta (például itt és itt), hogy vajon Powers nagyon határozott értékválasztása nem árt-e túlságosan magának a regénynek. Mert a Rémület tényleg didaktikus mű, az első oldaltól az utolsóig világos, hogy itt a szerző szerint a főszereplő párosnak van igazsága az emberiség szinte egészével szemben. És az ilyesmi dinamika valóban nem feltétlen tesz jót egy regénynek. Csak hát kérdés az is, hogy számon kérhető-e mindez, ha az ember okozta ökológiai válság a téma, és épp az idei nyár eseményei is mutatják, hogy itt egyre kevésbé marad tér az egyrészt-másrészt érvelésnek.

És a Rémület e esetleges ellenvetések ellenére is bőven bír erényekkel: a közös gyásszal küzdő, de rendkívül eltérő megoldásokat kereső apa-fiú páros történetének bemutatása mellett Powers olyan kérdéseket feszeget, minthogy egyáltalán, hogyan lehet beszélni a klímaváltozás következményeiről gyerekkel, hogy hogyan lehet gondolkodni más, nem-emberi élőlényekhez való viszonyunkról és felelősségünkről, és hogy mi értelme van keresni más bolygókon az életet, ha szemmel láthatólag azzal se bánunk túl jól, melynek részesei lehetünk.