Az év gyerekkönyvei: A holdfény őrei

Folytatjuk a sorozatot: minden szombaton közöljük egy remek ifjúsági könyv részletét, az Év Gyerekkönyve Díj shortlistjéről. Most épp a 12 év feletti korosztály szerzői díját elnyerő Pifkó Célia A holdfény őrei című kötetéből.

Ezt a zsűri tagja, Bencsik Orsolya író így méltatta: „Pifkó Célia, mint az igazi boszorkányok (vagy éppen Borónia és annak leszármozattai), rendelkezik egy ritka, csak a beavatottak számára hozzáférhető, nem-evilági tudással: ismeri a jó ifjúsági regények receptjét (füveskönyvét). Nagy titok és adomány ez, s mi csak sejthetjük, hogy nem elég pusztán a mágia és a világteremtés, humor is kell hozzá bőven, meg a kalandok iránti örökös, határokat átlépő vágy. A kamaszlélek nyughatatlansága és pimaszsága. És persze nem árt, ha azért ott van egy bolondos, ördögszekereket elütő nagynéni is és még jó pár furcsa, különös nevű, plasztikusan megformált szereplő, akiknek több közük van a páfrányokhoz, a lila színű kúszócserjékhez, a komlóhoz vagy egy elvarázsolt kerthez, mint a valósághoz, a sokszor unalmas hétköznapokhoz, amik elől – hála Pifkó Célia új regényének – bármikor elmenekülhetünk. Remélem, a kamaszok is ugyanolyan izgatottan várják a folytatását, mint én!”

3. fejezet

LILA KÖD, ZÖLD KÖD

– Piskóta! Piskóta! – hallatszott kintről a kétségbeesett kiabálás már vagy századszor.
– Asszem ez a Polli nyanya odaégetett valamit – dünnyögte Erinus félálomban, és mérgesen a fejére húzta a párnát.
– Puszedliiiiiiii!
– Úgy hallom, nem is egy valamit – hallatszott a mormogása a párna alól.
– Hol vagytok?
– Hol, hol. Nyilván szénné égve a tepsiben – kommentálta Erinus.
– Kicsikéim! Zserbó, Kuglóf, Muffin!
– Tébolyodott sziget! Az egyik gyökereket kerget, a másik süteményekkel beszélget – morogta a fiú, s miután becsukta a feje fölötti kis ablakot, a fal felé fordult, és minden különösebb gond nélkül visszaaludt.

Persicát is felverte a hajnali kiabálás, de neki valahogy nem jött újra álom a szemére. Álmosan nyújtózott egyet. Semmi kedve sem volt kikelni az ágyából. Azon gondolkodott, mi a fenét fog csinálni egész nyáron a külvilágtól ennyire végtelenül elszigetelve. A szó legszorosabb értelmében. Hogy lehet itt egyáltalán élni? Mikor elindultak, abban reménykedett, hogy mindegy, mennyire unalmas lesz a sziget, vagy hogy mennyire idegesítő lesz az öccse, majd valahogy kibírja, ha csetelhet a barátnőjével. De így, hogy technikai szempontból kábé középkori viszonyok uralkodnak a környéken, úrrá lett rajta a kétségbeesés.

Itt a nyári szünet, és ahelyett, hogy délig aludna a saját ágyában, egy vénasszony rikácsolására kell ébrednie. Egyáltalán hány óra lehet? Kezét kidugta a takaró alól, és vakon matatva próbálta megtalálni a telefonját, hogy megnézze, mennyire korán verték fel, de a telefon helyett az ágy mellett hagyott könyvbe ütközött.

– Ja, igen! A könyv...

Tegnap este, mikor lefeküdni indult, Akebia néni a kezébe nyomott egy könyvet. Este már nem volt kedve belenézni, de most, hogy a telefonját nem találta, és úgysem bírt visszaaludni, gondolta, belelapoz. Felült az ágyban, és ölébe vette a könyvet. Lassan végigsimította a borítóját. A nagy, barna, bőrkötéses könyv réginek tűnt, mégis puha és illatos volt. Kopott, aranyszínű szegecsek fogták össze a lapokat, a könyv címe olyan cirkalmas aranybetűkkel volt a borítóba vésve, hogy Persica alig tudta kibetűzni.

– Füveskönyv – fintorgott unottan. – Hát, ha ez a legérdekesebb a néni könyvespolcán, akkor igaza van Erinusnak. Itt fogunk elpusztulni az unalomtól – állapította meg csüggedten. Nagyot sóhajtott, és kinyitotta a könyvet, de mielőtt belenézett volna, Erinus gúnyos krákogása vonta el figyelmét.

– Mosolyogj! Lefotózlak, amint olvasol. Bizonyítékra van szükségem, mert ha csak úgy elmesélném anyáéknak, nem hinnének nekem – vigyorgott kajánul a fiú.

– Azonnal add vissza a telefonomat! – förmedt rá Persica.

– Óóó, biztosan te akarsz szelfit csinálni. Abban jó vagy! Csücsöríts, ahogy szoktál! – majmolta Erinus.

– Fejezd be, vagy hozzád vágok valamit! – sziszegte még dühösebben Persica.

– Ugyan mit? A plüssmackódat? – húzta tovább a fiú.

– Remélem, nem képzeled, hogy a fejeddel gyaláznám meg a medvémet! – vágott vissza a lány, majd választ sem várva öccse felé hajította az ölében fekvő nyitott könyvet. Erinus a hirtelen támadás elől már nem tudott kitérni, és a könyv telibe találta a homlokát, majd a padlóra zuhant. A fiú bambán bámult a nővérére, de nem az ütéstől, hanem attól, amit látott.

A könyvből pattogó szikrák törtek elő, majd lila és zöld füst kezdett szivárogni belőle. A színes füst lassan szétterjedt a szobában. Néhány pillanat múlva a szikrázás és a pattogás megszűnt, a füst pedig alaktalanul hullámozni kezdett. Néhol sűrűbb lett, formát öltött, majd ismét megritkult. Ez már önmagában is elég ijesztő látvány volt, de még rémisztőbbé tette az a kísérteties, földöntúlinak ható morajlás, ami a jelenséget kísérte.

Megállapíthatatlan volt, hogy emberi hang-e, vagy esetleg a föld mélyének morgása.
A két gyerek sóbálvánnyá dermedve nézte a furcsán táncoló színes füstgomolyagot, ami hirtelen örvényszerűen keringeni kezdett, majd olyan gyorsan, ahogy jött, visszaáramlott a földön heverő könyvbe. A súlyos, bőrkötéses kötet tompa puffanással összecsukódott.

– Ez meg mégis mi a franc volt? – kérdezte rémülten Erinus, mikor az ijedségtől már meg tudott szólalni. Persica falfehéren bámult a könyvre.

– Erinus... – szólt bátortalanul. – Te is láttad?

– Persze, hogy láttam, és majd becsináltam félelmemben! Ez a nyavalya a könyvből jött ki?

– Nem tudom, honnan jött, de tuti, hogy a könyvben tűnt el. Mintha beszippantotta volna.

– Szerinted mérgező volt ez a füst? Annyira gyanús színű –aggodalmaskodott Erinus, és gyorsan befogta az orrát meg a száját.

– Hülye vagy! Ha mérgező lett volna, már nem beszélgetnénk – torkolta le a nővére. – Amúgy meg közlöm, hogy ha nem veszel levegőt, abba nagy valószínűséggel belehalsz.

– Te vagy a hülye! Mért ne lehetne mérgező? Valami lassan ölős fajta...

– Engem tuti, hogy lassan megölnek a baromságaid! – forgatta a szemét a lány, aztán kimászott az ágyból, és leguggolt a földön heverő könyv mellé. Lassan föléje hajolt, és vizsgálgatni kezdte. – Mi lenne, ha belenéznénk? – vetette fel.

– Szerintem ezek után nem nagy ötlet piszkálni! – vonakodott Erinus.

– Téged nem érdekel, mi a fene volt ez?

– De, nagyon is érdekel, csak nem szeretném még egyszer ezt a micsodát látni. Inkább vigyük le Akebia néninek, hátha ő meg tudja mondani, mi volt ez. Mégiscsak az ő könyve!

– Na, ne legyél már óvódás! Mégis mit mondunk neki? Hogy beparáztunk egy régi könyvtől? Ugyan már! Vagy elmesélnéd azt, amit láttunk? Szerinted elhinné? Tuti, hogy körberöhögne, hiszen te is láttad, hogy mennyire flúgos.

– Flúgos, de végül is elég kedves – védte Erinus a nénit. – És különben is, lehet, hogy valami helyi légköri izéség volt. Vagy nemtom – vonogatta a vállát a fiú.

– Hogyne! Lila meg zöld légköri izé a hálószoba közepén! Marha okos vagy! – dicsérte gúnyosan Persica. – Megnézzük, hogy mi van benne, és kész – jelentette ki határozottan. Óvatosan a kezébe vette a könyvet, végighúzta az ujját az arany cirádás borítón, majd nagy sóhajtással megragadta a bőrkötéses fedelet, hogy kinyissa a könyvet. Erinus közben Persica háta mögé somfordált, és a lány válla felett, biztonságos távolságból figyelte, mi történik. Azt gondolta, így neki legalább nem esik baja, ha valami ki akarna törni abból a könyvből.

Persica milliméterről milliméterre emelte meg a borítót, messzire tartva magától, hogy ha újabb füsttámadás éri őket, még időben vissza tudja csukni. Ki tudja, hátha Erinusnak van igaza, és mérgező. De ezt a világért sem vallotta volna be az öccsének.
Kinyitotta a könyvet, és őszinte megkönnyebbülésére nem történt semmi különös. Valójában egyáltalán semmi sem történt. A könyv első lapján ákombákomszerű írás volt, egy számukra ismeretlen nyelven, mellette pedig egy növény rajza.

– Ez egy növény? Te jó ég! – hitetlenkedett Erinus.

– Mintha paprikafa lenne a pokol kertjében – nézegette elmélyülten Persica a különös képet.

A fa göcsörtös, terebélyes ágai, mint megannyi jóllakott anakonda tekeregtek a lapon. A lap szélén pedig krikszkrakszokkal körbeírva a fa levele és termése volt igen részletesen megrajzolva.

– És mintha turbános boszorkányok lógnának a fáról – borzongott Erinus.

Persica lapozott egyet, de a következő oldal üres volt. És az utána lévő is. Sőt. A könyvben az összes többi lap üres volt.

– Ez aztán a tartalmas irodalom – hümmögött Persica.

– Lehet, hogy felmérték, hogyha ezzel az ocsmány növénnyel indítanak, úgysem lesz kedve senkinek továbblapozni, minek rajzoljanak bele mást – röfögött Erinus a saját poénján.

– Sose láttam még ilyet. Mi a csuda lehet ez? – kérdezte Persica, leginkább magától, mert tudta, hogy az öccsét hiába is faggatná.

– Ha gondolod, én adok neki nevet! Mondjuk bugyrosfejű bibircsók vagy randavagyok-nenyúljhozzám – höcögött tovább magán Erinus.

– Igazán megható, hogy magadról akarod elnevezni – villantott rá gonosz mosolyt Persica. – Ha nem haragszol, keresztelő helyett én inkább azon agyalnék, mi a fene történt az előbb.

Honnan a jött az a füst, és leginkább: hova lett? És miért üres ez a könyv? – pörgette tanácstalanul Persica a lapokat. – Talán ha még egyszer fejbe vágnálak...

Itt a mese vége. A könyvet a Cerkabella adta ki, Horváth Ildi illusztrálta, Lovász Andrea szerkesztette.

Az előző részletet Szabó Borbála könyvéből közöltük. Aki tovább mélyedne az ifjúsági irodalom világába, annak ajánljuk a Nem rossz könyvek podcast adásait a kötelező olvasmányokról és a mesékről.