Az év gyerekkönyvei: Nagy folyók haragja
Ezen a szombaton is ajánlunk egy ifjúsági könyvet az Év Gyerekkönyve Díj shortlistjéről, sőt, ezúttal egy egész trilógiát. Schmal Róza szerzői különdíjat kapott a Nagy folyók haragjáért.
A díj egyik zsűrije, Dienes Éva, a FSZEK Sárkányos Gyerekkönyvtár vezetője így laudálta: „Schmal Róza nevével már illusztrátorként találkozhattunk, s ez a tehetsége, a képszerű valóságteremtés, íróként is megmutatkozik. Észrevétlenül belépünk a történetbe, magunk előtt látjuk a szereplőket és az őket körülvevő valóságot, legyen szó palotáról, börtönről, hajóról vagy természetről. A Nagy folyók haragja cselekménye több szálon fut, különböző uralkodócsaládokat, dinasztiákat mutat be, a korosztálynak megfelelő szűrön keresztül. Egyszerre fontos a természeti, társadalmi közeg. A hatalmi intrikák és a nemzedékeken átívelő sérelmek hol kisimulnak, békét teremtve, hol átcsapnak elpusztítva embert és környezetét egyaránt. Vélt és valós előjogok, akaratok, vágyak feszülnek egymás ellen, miközben egyéni szinten érthetővé válik az adott egyéniség indítéka, reakciója. Nincs egyértelmű jó, vagy rossz szereplő, a különleges karakterek többsége folyamatosan vívódik, töpreng. A szerző fantasztikus trilógiát alkotott: a lenyűgöző, képzeletbeli középkori világot a szerző által rajzolt, a kötetekben bekövetkező változásokat megjelenítő térkép, családfák, vadonatúj városképek és egy teljessé vált ladanni lexikon egészíti ki.”
Egy részletet mutatunk a 3. kötetből.
Megviselt vezérhajó
A Iobredān-dinasztia 123. évében, vihar havában
A marlingók még jóval azután is felettük repültek, hogy a Tengerzár-szirtek eltűntek a messzeségben.
Aztán elváltak útjaik. A madarak továbbra is délnek tartottak, hogy melegebb vidéken töltsék a telet, ők viszont nyugat felé fordították hajóik orrát. Kold Norlamond sokáig nézte a távolodó rajt. A marlingók tudják, hova mennek, gondolta. Biztonságos, napsütötte öblök várják őket. Talán még a tavalyi fészkük is megvan.
Ő adott rá parancsot, hogy nagy ívben kerüljék el a Hurrogón-félszigetet, hogy ne lássák őket Davdon Ín őrszemei, és ők se lássák az otthonukat, ahova nem térhetnek haza. Most mégis arrafelé fordult, amerre Varadokot sejtette, és azt kívánta, bárcsak megpillanthatná, ha csak egy villanásnyi időre is a kopár tornyokat, a fenyvesektől ölelt, tenger mosta földet, amelyet világéletében a magáénak hitt.
– Felséged úgy néz abba az irányba, mintha messzebb látna, mint mások – lépett mellé Neia Boreasson.
Kold megrázta a fejét.
– Őszintén bólintottam rá az egyezségünkre, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy hiba volt elfogadnom a feltételeit.
Neia fáradtan sóhajtott, mint akinek makacs és nehézfejű gyerekkel kell szót értenie.
– Ha nem kötöm ki, hogy a hajóimmal nem szállhat partra Varadokban, felséged odamegy és rátámad a trónbitorlóra, igaz?
– Az lett volna az egyetlen módja, hogy megőrizzem a becsületemet – felelte Kold.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – csóválta a fejét lemondóan Neia.
– Félre ne értse, nagyon hálás vagyok, amiért használhatjuk a hajóit…
– Nem hálára van szükségem – szakította félbe az asszony –, hanem arra, hogy tartsa magát a megállapodásunkhoz. Felajánlottam a hajóimat és mindazt, amit hamarosan szerzek velük, hogy a segítségükkel megerősödjön és visszaszerezze a hatalmát. Cserébe szükségem van az olmapoli kikötőre. Nem a romhalmazra, hanem arra, ami lehetne belőle. Ha viszont felséged most a Hurrogón-félszigetre megy megöletni magát, akkor nem lesz semmi sem Olmapolból, sem az én terveimből, és abból a kevés, hűséges bölényéből sem hős lesz, hanem hulla. A fiát is beleértve.
A bölény tekintete egy pillanatra elsötétült, aztán nyájas, bár vicsorgásra emlékeztető mosollyal jegyezte meg:
– Nem becsüli valami sokra a képességeinket.
– Ennek semmi köze a képességeikhez – vágta rá nyersen Neia. – Mindketten tudjuk, hogy Davdon Ín pillanatnyilag döntő fölényben van. De hogy így marad-e a helyzet, vagy megváltozik, az felségeden múlik. Ahogyan az is, hogy a szőröshátúakból lezüllött horda lesz-e száz év múlva, vagy egy erős nép, akik a ladanniakat is megszégyenítik a kultúrájukkal. Ennek a felelősségnek a terhe nyilván nehéz, és biztosan könnyebb gyors és véres öldöklésről álmodozni. Ha ehhez van kedve, tegye, de nekem ne jöjjön azzal, hogy mit követel a becsület! – Neia közelebb lépett. A hangja most már dühtől remegett: – A becsület nevében ölték meg ladanni senkiháziak a férjemet, pedig a bokájáig sem értek. És biztos vagyok benne, hogy felséged temetésén is szóba kerül majd a becsület. De én nem szeretnék többet hallani róla! – Az asszony kurta meghajlással búcsúzott, aztán egy pillanatra még visszafordult: – Pedig talán lenne valami értelme ennek a szónak, ha nem hangoztatnák annyit, amikor a gyávaságot és a korlátoltságot kell elrejteni!
Amikor magára maradt, Kold Norlamond halkan füttyentett.
Amióta az anyja meghalt, senki nem mert így beszélni vele. Legfeljebb az orrgyilkosok, akiket Davdon Ín küldött rá és a fiára – de senki olyan, aki törődött volna vele.
Márpedig Neia Boreasson törődött vele, ahogy ezt egy ideje meglepetten tapasztalta. Mintha látott volna benne még valami tiszteletreméltót most is, amikor ő maga nem látott semmi ilyesmit.
Itt a mese vége. A trilógiát a Lampion Könyvek adta ki, a szerző illusztrálta és Balázs Eszter Anna szerkesztette.
Korábbi szombati mesék: