Apa főzni akar

Akkor éreztem, hogy baj van, amikor a nagymamám kórházba került. Ez az első egyetemi évem alatt történt, és pár napig ott voltam nagyapámmal kettesben a kisbéri házban, hogy segítsek. Nagyon meglepett, hogy nem csak lelki támogatásra volt szükség. Kiderült, hogy az amúgy kielégítő szellemi és fizikai állapotban lévő, egész életében nagy kertet gondozó nagyapám, nos, képtelen az önellátásra. Nem arról a szintről beszélünk, amikor valaki egy rántottát se tud elkészíteni. Hanem arról a szintről, aki kávét főzni sem képes. Nagymamám halála után a nagynéném minden hétvégi látogatásán előre lefőzte a heti adagot.

A másik nagymamám úgy halt meg, hogy három iskoláskorú gyerek maradt nagypapámra. Nem volt az a nagy csajozós, egy éven belül mégis új asszonyt hozott a házhoz. Muszáj volt neki, hiszen a gyülekezet asszonyai ugyan sokáig tudták hozni váltásban az ételt, hogy minden napra jusson, de ezt nem lehetett a végtelenségig folytatni. Mert az nyilván szóba sem került, hogy nagypapám fakanalat ragadjon, pláne a gyereknevelés nyűgét a nyakába vegye.

Őseim az egyik ágon sváb kisiparosok, cselédek, a másik ág polgári család katonákkal. A kommunizmusban az egyik nagyapám könyvelő volt a tsz-nél, a másik falusi lelkész. Az egyik folyamatosan idegbe jött, a másikat alig érdekelte a környezete.

De volt bennük valami közös: a konyha küszöbén megálltak, belépni egyikük sem akart.

Apám bonyolultabb eset volt, önreflexív, lelkiismerettel megvert ember, akit már zavart ez a patriarchális felosztás, és igyekezett ellentartani neki, legalább egy kicsit. Viszont a főzés nem különösebben érdekelte, ahogy eleinte anyámat sem. Mivel pénzük se volt sok, ezért a legegyszerűbb dolgokat ettük, főtt krumplit margarinnal, mondjuk. Vagy zsírral, ha adtak a nagyszülők. Ma is összefut a számban a nyál. Aztán szépen lassan kikupálódtak, anyám egyre több ételt csinált egyre jobban és többször, apám pedig az ünnepekre fókuszált. Az volt a lényeg, hogy jó sok munka, idő és pénz kelljen az ételhez, lehessen reggeltől estig kevergetni azt a marhapörköltet meg székelykáposztát. Ilyenkor persze nem nagyon szabadott zavarni a művészt, aki nem szólta le ugyan a napi étkeztetést menedzselő anyámat, de az világos volt, hogy amit ő csinál, az valami felsőbbrendű foglalatosság.

Rajtam a sor

Mindezeket a torzulásokat érzékeltem valamennyire, de nem gondoltam, hogy foglalkoznom kellene velük. Miután elköltöztem Budapestre, egyedül éltem vagy barátnővel, de soha nem főzött rám senki, és én se főztem senkire. Egyetemista koromban megettem minden szart, csak olcsó legyen, aztán eljutottam odáig, hogy hetente egy-két alkalommal csináltam egy tonhalas vagy pesztós tésztát. Kulináris kultúrám csúcsa a currys csirke volt, előre elkészített szósszal. Bulikban vagy utazások alatt sokszor besegítettem olyanoknak, akik tudtak főzni, és volt olyan barátom, aki mellett kifejezetten szerettem kuktáskodni. De közben fel sem merült, hogy figyeljek és tanuljak, mert minek.

Amikor már minden felmenőm meghalt, és az első gyerekünket vártuk, szembejött a kérdés, hogy akkor ki milyen kaját hozzon, mármint a szülés után. Úgynevezett komatálat, amelyet régen a komaasszony, az újszülött keresztanyja készített. A feleségem talán még hajlott is volna az unszolásra, de én magabiztosan rávágtam, hogy nem kaját kérünk, hanem társaságot. Jöjjön mindenki, és az időt, amit a főzéssel töltene, töltse velünk és a babával – kaját meg majd rendelünk.

Két évvel ezelőtt, a második gyerekünk születésekor a rokonság már tudta, hogy nálunk nem érdemes próbálkozni. De a barátaink között voltak, akiknek egyszerűen hiába mondtunk nemet. Befutottak egy nagy tál étellel, és futottak tovább.

És nagyon jólesett; a gesztus is, az étel is.

Ez sokszor eszembe jutott azóta, és amikor a gyedre készültem, támadt egy ötletem. Nem volt ez igazi gyed, mert dolgoztam közben, de nem annyit és nem úgy, ahogy szoktam. A lényeg teljesült viszont: kettesben maradtam a kislányommal két hónapig, a második szülinapjáig. Illetve ez is túlzás, két hétig voltam vele otthon napközben, utána a bölcsibe szoktattam be, aztán kezelgettem a bölcsiben beszerzett betegségeit. Az első gyereknél még megengedte a feleségem, hogy háromszor ennyit, fél évet maradjak otthon, de a covid felborította ezt a tervet, amiért azóta is neheztelek. Mármint a covidra.

A szakácskönyv

Mivel már volt némi rutinom a gyed menedzselésében, ezért úgy éreztem, valami plusz projekt még belefér ebbe a két hónapba. Olyasmi kellett, amit lehet a gyerek mellett csinálni, méghozzá – a január hívogató klímáját figyelembe véve – beltéren. Talán azért is volt ez a reflexem, mert a járvány alatt, amikor oly sokan kezdtek el főzni, mi is kacérkodtunk ezzel, még egy szakácskönyvet is rendeltem a feleségem szülinapjára, mondván, csináljuk együtt. Persze amolyan irodalmias szakácskönyvet választottam, Kövi Pál Erdélyi lakomáját, amelyben a receptek sorát Esterházy és Váncsa István és mások írásai tagolják. A mai napig vannak benne cetlik, de nagyjából ugyanarra a sorsra jutott, mint a portugál sztárséf, Nuno Mendes lisszaboni receptgyűjteménye, amelyet az öcséméktől kaptam. Az egyik legszebb könyvtárgyam, amely évek óta szinte érintetlen állapotban díszíti polcomat. Az ételek nevét sem értem benne, pedig tudok portugálul.

Nem ezek a könyvek fognak rávenni a főzésre, sajnos. De akkor mi?

Mivel ahhoz, hogy rálátásom legyen a szakácskönyvek mezőnyére, szakácskönyveket (vagy legalább szakácskönyvekről) kellene olvasnom, amihez a projekt kezdetén pláne semmi kedvem, így inkább hiszek a 444-nek. Pontosabban a főnökömnek, aki már két cikkben áradozott róla, hogy Váncsa István „a legnagyobb magyar szakácskönyvíró”. Vagyis Váncsa nem csak „a magyar publicisztika Michelangelója” (Fábry Sándor), a „szakácskönyvei is olyanok, mint Szerb Antal irodalomtörténetei” (Cserna-Szabó András). Esterházy pedig nem csupán remekműnek mondta a Váncsa-szakácskönyvet, hanem a maga idézőjeles, könnyed módján voltaképpen lételméleti téteket tulajdonított neki.

Mit mondjak, kurva gyanús volt ez a nagy lelkesedés.