Krasznahorkai némileg nehezményezi, hogy a szülővárosában nem látni a Nobel-díj miatti öröm jelét

Az októben 9-én kihirdetett Nobel-díj óta hiába figyel a fél világ Krasznahorkai Lászlóra, ő egy nagyon rövid rádióinterjún és három ennél is rövidebb Facebook-poszton kívül hallgatásba burkolózik. Most újra posztolt, egy szép hosszú mondatot, méghozzá a szülővárosáról, Gyuláról:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

Bár az üzenet elsődlegesen a hála kifejezése, azért megjelenik benne a hiányérzet is. Az A4-es papírlap utalás a frankfurti könyvvásárra, ahol a magyar standon a Libri Irodalmi Díjról raktak ki plakátot, a Nobelről viszont csak egy alig látható papírlapot.

Másrészt azt is érezhetően nehezményezi az író, hogy nincs látható jele annak, az utcai ablakba rakott privát kis emlékeztetőn túl, hogy a város szülötte Nobel-díjat kapott. Pedig Orbán Viktor „gyulai Nobel-díjról” beszélt, és elvileg persze örvendezik a városvezetés, a kormánypárti Görgényi Ernő is lelkesen köszönötte az írót: „Krasznahorkai Lászlónak köszönhetően Gyula városa felkerült a világirodalom könyvesszekrényének legmagasabb polcára, hiszen Krasznahorkai írásművészetében meghatározóak a gyulai helyszínek, a gyulai élmények, a gyulai alakok.” A bejelentés másnapján a polgármester azt mondta az RTL-nek, hogy vannak már ötleteik, hogyan tudnák kifejezni az elismerésüket az író felé, de úgy tűnik, az egyeztetések még tartanak.

A 444 viszont talált egy helyi kezdeményezést az egyik pénzváltó kirakatában:

A Magyar Narancs gyulai kötődésű újságírója azt írta, hogy Krasznahorkainak legutóbb a kilencvenes évek elején volt könyvbemutatója szülővárosában, és ez bizonyára nem véletlen. Emlékeztet továbbá az író 1999-es cikkére is, amelyben – Márai kassai látogotását megidézve – Krasznahorkai azt írta: „...amikor több mint két évtized múltán, már felnőttként visszatértem, amikor oly hosszú idő után lelépve a vonatról azonnal, az első pillanatban észrevettem, hogy a város nincsen a helyén, sőt hogy nemcsak hogy a helyén nincsen, hanem hogy nincsen meg egyáltalán, s jártam űzötten s elveszetten egy városban, mely Gyulának mondta magát, de nem Gyula volt, jártam keresztül-kasul az utcákon, és kérdezősködtem, de hiába, senki nem tudott semmit, és senki semmire nem emlékezett, vagy ami még rosszabb volt, hogy tévesen emlékeztek, s beszélni próbáltak a múltról, melyben valami elveszett, de már vagy nem tudták, mi volt az, vagy úgy gondolták, hogy nem is olyan nagy kár érte, egyszóval elfogadták a várost, lerombolták, ami volt, és csináltak maguknak egy újat, előbb eltüntették a föld színéről a régit, aztán odaköltöztek, és úgy tettek, mintha nem történt volna semmi...”

A Magyar Művészeti Akadémia közgyűlésén is majdnem sikerült megfeledkezni a Nobel-díjról, amelynek friss kitüntetettje Kertész Imréhez hasonlóan külföldön helyezte el hagyatékát.