Négy jó filmes könyv az elmúlt 10 évből
Nyár közepén indult, majd rögtön nyári szünetre is ment új könyvajánló sorozatunk, amely a tervek szerint ezentúl viszont rendszeresen fog jelentkezni. A sorozat koncepciója, hogy felkért vendégeink ajánlanak egy-egy témáról négy olyan könyvet, ami meghatározó, fontos olvasmányélmény volt számukra.
Ezúttal Lichter Péter filmrendező, filmesztéta válogatott, akinek korábban alkotásait már nálunk is lehetett látni, emellett pedig rendszeresen jelentkezik filmes tematikájú könyvekkel: a Steven Soderbergh életművét bemutató A hollywoodi alakváltó című könyv idén nyáron, míg az 52 humoros film – A Gyalog-galopptól a Die Hard 3-ig című kötet pár hete jelent meg. Nekünk most négy olyan kötetet választott ki, melyek mind az elmúlt 10 évben jelentek meg itthon.
Pápai Zsolt: Hollywoodi Reneszánsz
Az elmúlt tizenkét év a magyar filmes szakkönyvkiadás számára (is) betette a kaput. Korábban, vagyis 2010 előtt a második Orbán-kormány által megszűntetett MMK (Magyar Mozgókép Közalapítvány) külön „ablakkal” támogatta a filmes szakkönyvek és szakfolyóiratok kiadását, többek között így tudtak megjelenni a Palatinusnál is az egyetemisták (és oktatók) által ma is használt alapkönyvek, mint a Modern film irányzatai (Kovács András Bálint), az egyedülállóan fontos A film története (David Bordwell, Kristin Thomson), vagy A kortárs filmelmélet útjai (szerkesztő: Vajdovich Györgyi). Az NFA (aktuális nevén: NFI) felállásával azonban a játékfilmeken kívül „minden más” kikerült az állami filmtámogatás ernyője alól, pedig vannak olyan filmkultúrák, mint például az angol, ahol az állami filmarchívumok (pl. BFI) átgondolt szakkönyvkiadói (vagy támogatói) tevékenységet is folytatnak. Ez nyilván annak a kérdése, hogy egy intézmény mit tart fontosnak egy filmkultúrában. (Ez nálunk nem mindig volt így: a 90-es években a Filmintézet adott ki filmes témájú könyveket, többek között Truffaut Hitchcockkal készült interjúkötetét vagy Bordwell Elbeszélés a játékfilmben című, rendkívül fontos tanulmányát. Ezek a könyvek ma már aranyáron forognak a neten.)
Vagyis röviden, emiatt a jelenlegi, meglehetősen mostoha helyzet miatt a legtöbb filmes szakkönyv csak nagyon nehezen tud megjelenni, hiszen könyvpiaci szempontból ez a szegmens (ismeretterjesztés és kultúratudomány) körülbelül annyira profitábilis, mint a kortárs költészet. (Vagy annyira se: a pontos adatokra nem látok rá.) De nem akarok igazságtalan lenni, mert akadnak kulturális intézmények, például az MMA (Magyar Művészeti Akadémia), amik időnként komoly minőségű filmes szakkönyveket adnak ki: például idén jelent meg a Magyar filmek: 1896-2021 című gigantikus filmtörténeti lexikon, ami szakmai szempontból kifogástalan színvonalú, - ez általában az MMA filmes kiadványairól elmondható -, de az már más kérdés, hogy az MMA csak a magyar vonatkozású témákat támogatja. (Ami az egyik oldalról üdvözlendő, másik oldalról pedig, egy komplex filmkultúrához és/vagy a filmes oktatás támogatásához édeskevés.) Az NFI – Filmarchívum, aminek véleményem szerint alapvető feladata lenne a teljes filmkultúra, és vele együtt a szakkönyvkiadás életben tartása, az elmúlt években egyetlen filmes könyvet, egy kétségtelenül remek Kertész-életrajzot (Alan K. Rode: Kertész Mihály – Egy filmes élet) jelentetett meg. Persze, a mostani sivár helyzetben ennek is lehet örülni.
De ha egy időre kikapcsoljuk a negatív hullámokat és körbenézünk az elmúlt tíz év palettáján, akkor azért akad egy-két igazi gyöngyszem. Ilyen például Pápai Zsolt vaskos kötete, a Hollywoodi Reneszánsz, ami nem csak a magyar, hanem az angolszász szakirodalmi felhozatalban is hiánypótló. Az ELTE hallgatói (és a hozzám hasonló ex-hallgatói), illetve a Filmvilág olvasói számára köztudott, hogy Pápai a hatvanas-hetvenes évek amerikai filmművészetének legnagyobb hazai szakértője: ez a kötet is több mint másfél évtizeden keresztül készült, mintegy összegezve a szerző eddigi kutatásait. A címadó korszak a hollywoodi filmek stiláris és műfaji forradalmát hozta el – még ha csak rövid időre is -, amikor a stúdiórendszer korábbi esztétikai kereteit új generációk (Arthur Penntől Robert Altmanon át Martin Scorsese-ig) kezdték el szétfeszíteni. Számomra is ez az időszak a filmtörténet legizgalmasabb szakasza, amikor a műfaji tömegfilm és az öntörvényű szerzőifilm összekeveredett és a legkülönösebb mozgóképes vegyületeket eredményezte (példák a kedvenceim közül: Altman költői westernje, a McCabe és Mrs. Miller vagy a Coppola által rendezett Magánbeszélgetés). Pápai könyve alapvetően formacentrikus elemzéseket tartalmaz, nagyon alapos gyártás- és műfajtörténeti keretekbe ágyazva: a szöveg rendkívül sűrű és alapos, minden részletre odafigyelve tárgyalja a témát, közben pedig még olvasmányos is tud maradni. Mielőtt nekifutunk, érdemes megnézni a tárgyalt alapfilmeket, hogy a sűrű utalásháló követhetőbb legyen: összességében csak ajánlani tudom minden kezdő és haladó cinéfilnek ezt a monumentális könyvet, amit valószínűleg még David Bordwell is megsüvegelne. Ezen túl a haladó jellegű filmes szakkönyvek közül az elmúlt években nagyon fontosak voltak az Apertúra által kiadott szakkönyvek (pl.: Stőhr Lóránt: Keserű könnyek, Varga Zoltán: A magyar animációs film), illetve a filmes szakkönyvkiadás egyszemélyes alakulataként működő Francia Új Hullám kiadó könyvei, amik közül talán a legszebb dobás a Paul Schrader által írt, ma már klasszikusként kezelt A transzcendentális stílus a filmben, illetve a Godardról szóló tanulmánykötet, a JLG/JLG.
(Pápai Zsolt: Hollywoodi Reneszánsz, Gondolat Kiadó, 2020.)
Gelencsér Gábor: Magyar Film 1.0
A kilencvenes évek óta aktív filmtörténész, Gelencsér Gábor a magyar film megkerülhetetlen szakértője és a hazai filmes szakkönyvkiadás egyik legaktívabb szerzője. Az idén húsz éve publikált első önálló kötete, a hetvenes évek magyar filmjét vizsgáló A Titanic zenekara óta kilenc könyve és legalább ennyi szerkesztése jelent meg: többek között rendezői monográfiák (Jeles Andrásról, Tóth Jánosról és Gothár Péterről), illetve az irodalmi adaptációkról szóló vaskos monográfia (Forgatott könyvek), amiket a Gondolat kiadónál megjelent esszégyűjteményei (Az eredendő máshol, Közelkép) egészítenek ki. Gelencsér néhány éve a Holnap kiadó felkérésre megírta a magyar filmtörténet rövid, olvasmányos és szinte egy szuszra befogadható verzióját: ez lett az utóbbi évek egyik legnépszerűbb filmes szakkönyve, a Magyar Film 1.0. Bár nekem úgy tűnik néha, hogy a magyar filmtudományos közegben az ilyen jellegű „kapudrog” könyveknek, vagyis az abszolút laikusoknak szóló, az ismeretterjesztést befogadható formában, de szakmailag magas szinten művelő munkáknak itthon nincs nagy ázsiója – miközben a rendszerváltás előtt ezeknek nagy hagyománya volt -, Gelencsér műve méltán vált az elmúlt tíz év egyik legfontosabb filmes kötetévé. Ehhez az is hozzájárult, hogy a magyar filmtörténetet korábban nem nagyon dolgozták fel ilyen kompakt, zsebkönyves formában, miközben az angol, francia és német nyelvű filmes szakkönyvkiadásban lapátolni lehet az ehhez hasonló tömör, guide-jellegű könyveket, amiknek elsősorban az a funkciója, hogy belépési pontokat, és vázlatos, de pontos képet adjanak egy nagyobb témáról – ezt Gelencsér kötete is hibátlanul teljesíti. Jó lenne, ha filmtörténettel most ismerkedőknek nem csak a Youtube, meg a Wikipedia maradna, hanem ilyen kompakt kis kötetek, amiknek ráadásul még a hazai piacon is van esélyük legalább nullszaldót termelni. (Az ilyen bevezető jellegű könyvek közül fontos még a Filmanatómia-sorozat, ami a legfontosabb műfajokat mutatja be sokszerzős tanulmányköteteken keresztül.)
(Gelencsér Gábor: Magyar Film 1.0, Holnap Kiadó, 2017.)
Edward White: Alfred Hitchcock tizenkét élete
Tavaly jelent meg a Kossuth kiadó gondozásában ez a remek Hitchcock-kötet, ami nem vállalkozik többre, minthogy a Suspense Mester életművét tizenkét jellemző nézőpontból bemutassa, mindezt elegánsan olvasmányos stílusban, de azért a hatalmas szakirodalmi hátteret lelkiismeretesen feldolgozva és felhasználva: vagyis White nem akarta megúszni a kutatói aprómunkát, de egyértelműen a szélesebb közönséget célozta meg (érződik a könnyed stílusán az újságírói háttér). A szerző ráadásul ezzel a laza, esszéisztikus szerkezettel újat is tud mutatni a Hitch-szakirodalomban, ami gyakorlatilag egy külön könyvtárat meg tudna tölteni (a moly.hu-n végzett gyors kutatás alapján csak magyarul kilenc könyv jelent meg a Mesterről, de simán lehet, hogy ez a szám magasabb, angol nyelven meg a Hitchcock-irodalom gyakorlatilag felfoghatatlan méretű.)
(Edward White: Alfred Hitchcock tizenkét élete, Kossuth Kiadó, 2021.)
Brian Jay Jones: George Lucas
A magyar filmes szakkönyvkiadásban gyakorlatilag teljesen hiányoznak az életrajzok, miközben az angol nyelvű piacon – nem meglepő módon – ennek a műfajnak nagyon nagy hagyománya van. Az utóbbi években kezdtem el rákattanni ezekre a vaskos, minimum hétszáz oldalas kötetekre, amik egy-egy rendező (szakmai) életét dolgozzák fel olyan részletességgel, amivel a sajátomat sem tudnám elmesélni. Az angolszász piacon vannak olyan szerzők, akik csak filmes életrajzokra specializálódtak: ilyen például Patrick McGilligan, vagy Joseph McBride, de érdekesmód a Négy esküvő, egy temetésből ismert színész, Simon Callow is írt Orson Wellesről egy háromkötetes, összesen kétezer oldalas életrajzot, ami ma is hivatkozási alap a Welles-szakirodalomban. Jones is feketeöves életrajzspecialista (ő jelenleg a Biographers International Organization-nek, vagyis az Életrajzírók Nemzetközi Társaságának az elnöke), bár az életműve csak négy kötetet számlál, aminek az az egyszerű oka, hogy ezeknek a könyveknek a megszületését sok éves kutatómunka előzi meg. A Lucasról szóló, vaskos életrajzát szerencsére nálunk is kiadták, ráadásul a magyar filmtudományos közeg egyik veteránja, a Filmvilág szerkesztőjeként (és szerzőjeként) ismert Varró Attila felel a fordításért, illetve a kötet borítója is ízléses lett (nem mentek rá a csillámporos Star Wars-giccsre). A kötetet elsősorban azoknak ajánlom, akik mélyebbre akarnak merülni egy-egy film, illetve filmtörténeti korszak hátterében: Jones munkája remekül ragadja meg a hetvenes évek amerikai filmiparának különös miliőjét (ebből a szempontból izgalmasan kiegészíti Pápai kötetét), illetve a Hollywoodot szép lassan meghódító és maga képére formáló generáció (Lucas mellett Spielberg és Coppola is fontos szereplői a könyvnek) harcát az akkor átalakuló stúdiórendszerrel.
(Brian Jay Jones: George Lucas, Bookline Könyvek, 2017.)