Gondoskodom én magamról – az újrafordított Momo

A Végtelen történet szerzője, Michael Ende meseregénye, a Momo 1973-ban jelent meg németül és 1986-ban magyarul. Győri László újrafordította a rétegzett szöveget, és megnyerte vele az Év Gyerekkönyve Díjat a legjobb műfordításért.

J. Hahn Zsuzsanna műfordító laudációjában azt mondta, a Momo és a szürke időtolvajok története „nemhogy rosszul öregedett volna, aktuálisabb, mint valaha. Rudolf Steiner emberközpontú szellemisége hatja át a könyvet, amely arra hívja olvasóját, hogy a modern társadalom értékesnek tűnő, ám valójában értéktelen tárgyai helyett valódi kapcsolódásaink legyenek, valóban értékes dolgokra fordítsuk a figyelmünket. Filozófiai, társadalmi kérdéseket boncolgat, teszi ezt úgy, hogy abban a kiskamasz, a kamasz és a felnőtt is örömét leli. A regénynek éppen ez a rétegzettsége bonyolíthatja meg a műfordító dolgát. A Momo újrafordítóján, Győri Lászlón azonban ez nem foghatott ki, hiszen birtokában van mindannak, amire egy kiváló műfordítónak szüksége van. Széles körű műveltsége, figyelni tudása, kíváncsisága és játékossága párosul az évtizedek alatt szerzett tapasztalattal, így az új Momo olvasói mai, eleven, gördülékeny magyar nyelven élvezhetik ezt az időtlen történetet. Győri László érdeme, hogy a Momo ötven év elteltével újra irodalmi díjat nyerhet.”

A kép alatt az első fejezet olvasható.

A nagyváros és a kislány

Valamikor réges-régen, amikor az emberek még egész más nyelveken beszéltek, a melegebb országokban már nagy és pompás városok épültek. Ezekben királyi és császári paloták emelkedtek, széles utak, keskeny utcák és girbegurba sikátorok hálózták be őket, arany és márvány istenszobrokkal díszített, pompás templomok álltak bennük, a tarka piacokon a világ legkülönbözőbb tájairól érkezett portékáikat kínálták az árusok, és voltak szép, tágas terek is, ahol az emberek összegyűltek, hogy meg­beszéljék a legfrissebb híreket, és szónokoljanak, vagy meghallgassák mások szónoklatait. Mindenekelőtt pedig voltak ott nagy színházak is.

Ezek úgy festettek, mint a mai cirkuszok, csak éppen kő­tömbökből épültek. A nézőtér széksorai hatalmas tölcsért képezve, lépcsőzetesen, egymás fölött helyezkedtek el. Felül­nézet­­ből az építmények némelyike kör alakú volt, de voltak köztük oválisak és olyanok is, amelyek széles félkört formáztak. Amfiteátrumoknak hívták őket.
Akadtak köztük akkorák, mint egy futballstadion, és kisebbek, amelyekbe csak néhány százan fértek be. Voltak pompás szobrokkal és oszlopokkal díszítettek, és egyszerűek, dísz­tele­nek. Tetejük nem volt, az amfiteátrumokban minden a ­szabad ég alatt zajlott. Az előkelő színházakban ezért arannyal átszőtt szőnyegeket feszítettek az üléssorok fölé, hogy megvédjék a né­zőket a perzselő napsütéstől vagy a futó záporoktól. Az egyszerűbb színházakban ugyanerre a célra gyékények és szalmaszőnyegek szolgáltak. Egy szó mint száz: az emberek olyan színházba jártak, amilyet megengedhettek maguknak. De szín­házba járni mindenki akart, mert szenvedélyesen szerették hallgatni és nézni az előadásokat.

És ahogy a színpadon megjelenített megható vagy akár komikus történésekre figyeltek, úgy érezték, mintha az eljátszott élet rejtélyes módon valóságosabb volna saját hétköznapi életüknél. És imádtak belefülelni és belekukkantani ebbe a másik valóságba.

Évezredek teltek el azóta. Az egykori nagyvárosok elpusztultak, a templomok és paloták romba dőltek. A köveket szél és eső, fagy és hőség koptatta le és vájta üregessé, és mára már a nagy színházaknak is csak a romjai állnak. Omladozó fa­laik között csak a kabócák éneklik egyhangú dalukat, amely úgy hangzik, mintha a föld szuszogna álmában.

De a régi nagyvárosok némelyike mindmáig megmaradt nagyvárosnak. Az élet persze megváltozott bennük. Az emberek ma már autóval és villamossal közlekednek, van telefonjuk, és villannyal világítanak. De az új házak között itt-ott még áll néhány oszlop, egy kapu, egy darab fal vagy akár egy amfiteátrum is azokból a régi időkből.

Nos, egy ilyen városban esett meg Momo története.

Kívül, a nagyváros déli peremén, ahol már az első szántó­földek kezdődnek, és ahol a házak és a kunyhók egyre szegényesebbek, egy pínealigetben kis amfiteátrum romjai bújnak meg. Azokban a régi időkben sem tartozott az elegáns színházak közé, már akkoriban is javarészt szegényebb emberek látogatták. Napjaink­ban, vagyis amikor Momo története elkezdődött, a romok szinte teljesen feledésbe merültek.

A színházról csupán néhány ókortudós professzor tudott, de ők sem foglalkoztak vele, mert nem volt már mit kutatni rajta. Olyan látványosságnak sem számított, ami a nagyváros többi látnivalójával vetekedhetett volna. Turisták is csak nagy ritkán vetődtek arra, a fűvel benőtt sorokon mászkáltak, zajongtak, emlékül fényképet készítettek, majd távoztak. Ilyenkor visszatért a csönd a kőből épített körbe, a kabócák pedig rázendítettek végtelen daluk következő strófájára, amely egyébiránt semmiben sem különbözött az előzőtől.

A különös, kerek építményt igazából csak a közvetlen köze­lében lakók ismerték. Ott legeltették kecskéiket, gyerekeik a közepén lévő, kör alakú térre jártak labdázni, esténként pedig néha ott találkoztak a szerelmespárok.

Egy napon azonban híre ment, hogy újabban lakik valaki a romok között. Azt mondták, hogy egy gyerek, valószínűleg egy kislány. Egészen pontosan nem lehet tudni, mert elég furcsa göncökben jár. Momo a neve, vagy valami hasonló.
Momo külsőre valóban furcsa volt egy kicsit, az sem kizárt, hogy a tisztaság és a rend megszállottjaira némileg riasztóan hatott.

Kicsi volt, meglehetősen sovány, úgyhogy a legjobb szándékkal sem lehetett megmondani, vajon hány éves lehet, még csak nyolc, vagy már tizenkettő. Vad, koromfekete fürtjei mintha soha nem kerültek volna közelebbi ismeretségbe fésűvel vagy ollóval.

Hatalmas, gyönyörű, koromfekete szeme volt, és ugyanilyen színű lába, mivel szinte mindig mezítláb járt. Csak télen viselt nagy néha cipőt, de akkor sem két összeillőt, és ráadásul nagy is volt a lábára mindkettő. Ennek az volt az oka, hogy Momónak semmije sem volt, csak amit talált, vagy ajándékba kapott valakitől. A szoknyája különféle tarka rongyokból lett összevarrva, és a bokáját verdeste. Felette régi, túlságosan bő férfikabátot viselt, amelynek ujját csuklóban feltűrte. Levágni nem akarta, mert előrelátóan arra gondolt, hogy még nőni fog. Márpedig ki tudja, mikor talál még egy ilyen szép és praktikus kabátot, amelynek ilyen sok zsebe van.
A színházrom fűvel benőtt színpada alatt volt egypár félig beomlott kamra, amelyekbe a külső falon lévő lyukon át lehetett bejutni. Momo itt rendezte be otthonát.

Egy napon, déltájban néhány környékbeli férfi és nő kereste fel, hogy megpróbálja szóra bírni. Momo ott állt velük szemben, rémült tekintettel nézte őket, mert attól félt, hogy elkergetik. De hamar rájött, hogy ezek kedves emberek. Ők maguk is szegények voltak, és ismerték az életet.

– Szóval – mondta az egyik férfi –, jól érzed itt magad?

– Igen – válaszolta Momo.

– És itt akarsz maradni?

– Igen, szeretnék.

– És nem várnak sehol?

– Nem.

– Tehát nem kell hazamenned?

– Nekem ez az otthonom – vágta rá gyorsan Momo.

– Honnan jössz, gyermekem?

Momo kezével bizonytalan mozdulatot tett, mintha vala­hová a távolba mutatna.

– Kik a szüleid? – faggatta tovább a férfi.

A gyermek tanácstalanul nézett rá és a többi felnőttre, aztán egy kicsit megvonta a vállát. Az emberek nagyokat sóhajtva pillantottak egymásra.

– Ne félj – folytatta a férfi –, nem akarunk elkergetni. Segí­­teni akarunk neked.

Momo némán bólintott, de még mindig nem győzték meg.

– Azt mondod, Momónak hívnak, ugye?

– Igen.

– Szép név, bár még soha nem hallottam. Ki adta neked ezt a nevet?

– Én – felelte Momo.

– Te magad nevezted el így magad?

– Igen.

– És mondd csak, mikor születtél?

Momo eltöprengett, végül így válaszolt:

– Amennyire vissza tudok emlékezni, én mindig is voltam.

– Nincs egy nénikéd, egy bácsikád vagy egy nagymamád, egyáltalán, nincs családod, akikhez vissza tudnál menni?

Momo csak nézte a férfit, és egy darabig hallgatott. Aztán az orra alatt dünnyögve így felelt:

– Nekem ez az otthonom.

– Hát persze – mondta a férfi –, de azért mégiscsak gyerek vagy még. Tulajdonképpen hány éves vagy?

– Száz – mondta Momo némi habozás után.

Az emberek nevettek, azt hitték, Momo tréfál.

– De most komolyan, hány éves vagy?

– Százkettő – felelte Momo, egy kicsit még bizonytala­nabbul.

Eltartott egy darabig, amíg az emberek rájöttek, hogy a gyermek csak pár számot ismer, amit felszedett valahol, de semmilyen határozott elképzelése nincs a jelentésükről, mert senki sem tanította meg számolni.

– Figyelj – mondta a férfi, miután a többiekkel megtanácskozta a helyzetet –, mit szólnál, ha megmondanánk a rendőrségnek, hogy itt vagy? Akkor egy otthonba kerülhetnél, ahol enni kapnál, lenne saját ágyad, és megtanítanának számolni, írni, olvasni, meg még sok minden másra is. Mit szólsz hozzá?

Momo rémülten nézett rá.

– Nem – dünnyögte –, oda nem megyek. Ott már voltam. Más gyerekekkel együtt. Az ablakokon rács volt. Mindennap verést kaptunk, és mindig igazságtalanul. Úgyhogy egy éjszaka átmásztam a falon, és megszöktem. Oda nem akarok visszamenni.

– Megértelek – mondta egy öregember, és bólogatott. És a töb­bi ember is megértette, és bólogatott.

– Jó – mondta egy asszony –, de hát még olyan kicsi vagy. Valakinek gondoskodnia kell rólad.

– Gondoskodom én magamról – felelte Momo megkönnyebbülten.

– Tudsz magadról gondoskodni? – kérdezte az asszony.

Momo hallgatott egy sort, aztán halkan így szólt:

– Kevéssel is beérem.

Az emberek megint összenéztek, felsóhajtottak, és bólogattak.

– Tudod mit, Momo? – ragadta ismét magához a szót az a férfi, aki elsőként szólította meg a kislányt. – Szerintünk vala­melyikünknél ellakhatnál. Bár mi is mind elég szűkösen vagyunk, és legtöbbünknek még egy szekérderék gyereke is van, sok az éhes száj, de úgy véljük, egy gyerekkel több már nem oszt, nem szoroz. Mit szólnál hozzá, hm?

– Köszönöm – mondta Momo, és most először elmosolyodott –, köszönöm szépen! De nem lehetne, hogy egyszerűen csak hagyjátok, hogy itt maradjak?

Az emberek sokáig tanakodtak, végül belementek. Végtére is, gondolták, a gyermek itt éppúgy ellakhat, mint valamelyikük otthonában, gondoskodni pedig együtt is gondoskodhatnak róla, hiszen amúgy is egyszerűbb, ha közösen gyámolítják, mintha csak egyvalaki tenné.

Mindjárt munkához is láttak, kitakarították, és amennyire lehetett, rendbe tették a félig beomlott kőkamrát, amelyben Momo tanyázott. Egyikük, aki mesterségére nézve kőműves volt, kőből még egy kis kemencét is rakott. Egy rozsdás kályha­csövet is kerítettek valahonnan. Egy idős asztalos néhány láda­deszkából még egy kis asztalt és két széket is összekalapált neki. Végül pedig az asszonyok egy kiszolgált, cikornyás vas­ágyat hoztak egy alig rongyos matraccal és két takaróval. A színpad alatti kőüregből takaros szobácska lett. A kőműves, aki a művészi tehetségnek sem volt híján, a végén még egy csinos, virágot ábrázoló képet is festett a falra. Még keretet is pingált hozzá, sőt szöget is, amelyen a kép lógott. Aztán a környék­beliek gyerekei is eljöttek, és hoztak ennivalót, amit nélkülözni tudtak, az egyik egy darab sajtot, a másik egy kis vekni kenyeret, a harmadik némi gyümölcsöt és így tovább. És mivel a gyerekek nagyon sokan voltak, azon az estén olyan sok étel gyűlt össze, hogy az amfiteátrumban valóságos lakomával ünnepelhették Momo beköltözését. Olyan vidáman mulattak, ahogy csak szegény em­berek tudnak.

Így kezdődött a kis Momo és a környékbeliek barátsága.

Itt a mese vége. A könyvet (most és negyven éve is) a Móra adta ki.

Korábbi mesematinék:

• Csendeskönyvek
• Somfai Anna: A fal túloldalán
• Szinvai Dániel: Párhuzam
• Hottentotta, szerkesztette Lovász Andrea
• Így kezdődött az élet és János bácsi fél pár zoknija, Rádai Andrea fordítása
• Kalapos Éva Veronika: Nem hagylak itt
• Zágoni Balázs: A csillag és a százados