Krasznahorkai László új regénye kegyes az olvasóval

Most, hogy Krasznahorkai László (végre!) megkapta a Nobelt, valószínűleg olyanok is nekivágnak az életmű megismerésének, akiknek eddig lemaradt a radarjáról. Vannak ilyenek? Persze.

Jó hír, hogy mától egy friss-ropogós regénye is bekerül a körforgásba, méghozzá

A magyar nemzet biztonsága címmel, a Magvető Kiadó gondozásában.

Adódhat a kérdés: könnyű belépő ez a regény az író világába?

Annyiban talán igen, hogy bár Krasznahorkaihoz méltó módon megdolgoztatja az olvasót, azaz elmélyült figyelmet igényel, de nem is ez a legsúlyosabb darabja az életműnek. Sőt, már-már zavarba ejtően huncut (nem én mondom, ő írja!), és személyes, ami viszont leginkább azoknak ad majd sokat hozzá az élményhez, akik végigkövették az írói munkásságot.

Jó, de akkor mégis hogyan közelítsünk ehhez az új regényhez, a Nobel árnyékában?

Értelemszerűen lassan, időt szánva a finom részletekre. És semmiképp se stresszeljük túl a dolgot. Tulajdonképpen ez bármelyik Krasznahorkai-regényre igaz: nem szükséges hozzá patetikus, magasztos megközelítés. Sárban-ködben matató emberek történetein keresztül mond el mindannyiunkról épp annyit, amennyit még be tudunk fogadni, amennyit még el tudunk bírni az oldalakon átkanyargó mondatszörnyekből. Ha meg tudunk küzdeni velük.

Krasznahorkai épp ettől nagyszerű, mert az emberi kisszerűséget tudja átélhetővé és elfogadhatóvá tenni. A kicsinyességet, a megalkuvást, az öncélú törekvést, a másokon átívelő akaratot, és még megannyi kényelmetlen emberi vonást. Úgy beszél ezekről a mindannyiunk által ismert (természetesen csak hallomásból!) emberi ügyekről, ami egyszerre egyedi és általános, megismételhetetlen és egyetemes.

A magyar nemzet biztonsága sok szempontból kegyes az olvasóval, a végtelen gondolatfolyamok burjánzása mellett sem bugyog túl a befogadói korlátokon. Profánul fogalmazva: érthető. És igen, ez olyasmi, ami az egész életében a tökéletes mondatot kereső Krasznahorkaitól már egyfajta meglepetés, és még csak nem is az egyetlen, ami ebben a viszonylag rövid regényben érheti az olvasót.

Mindeközben viszont talán az egyik legszemélyesebb munkája is, amiben olyan módon enged bepillantást saját magához való viszonyába, amire eddig nem volt soha példa. És közben már-már kényelmetlenül sokat tudunk meg lepkékről, hernyókról, bábokról, egyebekről.

Ez a kényelmetlenség az, ami végigkísér minket a főhős (az egyik) útján. A környezetével való viszonyában, az önmagába fojtott fájdalmában, a rejtőzködés iránti vágyában. Túlélési technikáiban. Küzdelmeiben. Kudarcaiban. Mélyen átérezhető, már-már ismerős kényelmetlenség ez, amit az írói eszköztár olyan erővel zúdít ránk, hogy képtelenség kiszabadulni belőle.

Krasznahorkainál egy függöny, és az azon keresztül beszűrődő napsugár is olyan képeket idéz elénk, amelyek komfortosak, de a maguk lepusztultságában azok, minden letapadt porszemmel, kilógó cérnaszállal, és a hozzájuk rendelt emlékekkel. Láttunk ilyen függönyöket mi is. Lehetnénk ezek mi is. Lehetnénk ilyen nyomorultul mi is. Valószínűleg vagyunk is, persze a magunk módján.

Ami bent reked

Talán nem véletlen, hogy a regény első mottója Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényéből (a mindenkori és bármikori világirodalom egyik legcsodálatosabb és legempatikusabb műve) származik. Méghozzá a permanensen haldokló, és együttérzésért esdeklő, groteszkül elbukó Ippolit „gyónásának” azon részlete, ami így szól:

„A legzseniálisabb, vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy sem lehet másokkal közölni, érthetővé tenni, ha egész köteteket írna, vagy ha harminc évig magyarázgatná is egy ilyen gondolatát; mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre; meg is hal bele az ember, anélkül, hogy azt valakivel közölhette volna, pedig meglehet: az volt a legfőbb ideája.”

Ha innen olvassuk Krasznahorkai új regényét, a legérdekesebb kérdés az egészben: mi az a legfőbb idea, ami bennmaradt az íróban, mi az, ami még mindig írásra ösztönzi, és ami ezek szerint még számára is megragadhatatlan, átadhatatlan? És hogyan küzd meg ezzel a csapdahelyzettel? Mi a legfontosabb kérdés az életben? Kiből lehet pillangó, és kiből nem?

A válasz Krasznahorkaié, én biztos nem lőném le.

Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága (Magvető Kiadó, 2025)