Nem hiszem, hogy láttam korábban filmet, amiben ennyire fontos szerepet kaptak volna a különböző épületek, ezen belül is elsősorban a lakóházak. Családi, sor-, társas- és panelházak, vadonatújak és lelakottak, omladozók és karbantartottak, épp csak épülők és lebontásra szántak, átlagosak és ikonikusak, jelentéktelenek és jelentősek. Radu Judétól, a kortárs román film legismertebb alkotóinak egyikétől amúgy sem idegen, hogy épületeket pakoljon a műveibe, de a Kontinental '25-ben tényleg több van belőlük, mint valaha bármiben. Ennek következtében is nyilvánvaló, hogy a város, ahol Jude forgatott (miszerint Kolozsvár), ugyanolyan főszereplője a filmnek, mint Orsolya Ionescu bírósági végrehajtó (az erdélyi magyar Tompa Eszter játssza kiválóan), akinek egy sajnálatos esemény következtében súlyos lelki válsággal kell megbirkóznia.

A Kontinental '25-öt még október végén, a budapesti nemzetközi filmfesztiválon, a BIFF-en láttam először, a rendes mozipremierje november végén volt, és én biztos voltam benne, hogy rá akarok duplázni. Megtörtént a minap. Mert úgy éreztem, hogy szemenszedett ostobaság, de minimum maflaság lenne nem írni róla 2025-ben. Több oka van annak, hogy miért. Többek közt azért, mert nagy dolog, hogy valaki ennyire könnyű kézzel, ilyen finom-pontos-szemtelen humorral képes okos és komoly dolgokat mondani kelet-közép-európaiságról és együttélésről napjainkban. Messzire menő következtetésem is volt: ha a románok mindig igen, a magyarok miért ritkán, tettem fel a szimplifikálós kérdést magamnak. Ezt annyiban újraírta egy friss fejlemény, hogy kicsit később megnéztem a Minden csillag c. Olasz Renátó-filmet – szintén kétszer, eddig –, ami sok szempontból máshogy, ám szintén érvényesen beszél arról, ami van. Még az is megfordult a fejemben, hogy egyszerre írok róluk, olyan módon, hogy íme, két film, ami hibátlanul mesél a közép-kelet-európai valóságról, mármint arról, amit én is ismerek. Később változott a koncepció, a Minden csillag önálló méltatást követelt – és most itt van ez is.

Egy másik ok Kolozsvár. Ami az utóbbi időben kedvenc városaim egyike lett. Kolozsvárt olyan városnak látom, amilyen Magyarországon nincs. Budapest más pályán játszik, a teljesen vagy közel azonos súlycsoportba tartozó riválisok viszont nyomába sem érhetnek. Nagyvárosiasságban, élénkségben, színességben, hangulatban. Lehet, hogy ebben az is benne van, hogy amikor megyek, klassz dologért megyek – színházért –, de van itt más is. Jól lehet ott sétálni, kóborolni, enni, nagyon jól inni – a román kraftsör és a román bor vígan versenyképes –, de mondok még egyet: jellemző, hogy ma a kolozsvári illetőségű Meron itt nyitott két kávézójában készítik a legvagányabb filtereket még Budapesten is.

Vannak, akik azt mondják, maguk a kolozsváriak nem annyira szeretik azt, amivé a városuk az utóbbi évtizedekben vált. Hogy így van-e, fogalmam sincs, de azt levettem, hogy Jude filmje sem az enyémhez hasonló lelkesedéssel híve a helynek. Ő inkább a kontrasztokra kíváncsi. A változásban, a fejlődésben, a növekedésben, a 21.-századiasodásban az ellentmondásokra, a képtelenségekre figyel. Márpedig képtelenségek vannak, nem is akármilyenek. Orsolya Ionescu bírósági végrehajtó a ma már Kolozsvár külvárosának számító Szászfenesen (románul Floresti) lakik, és el is mondja: amikor kiköltöztek, még csak néhány ezren éltek itt, most meg (a film történetének jelenidejében, 2024 októberében) több mint 70 ezren. Építkezünk, mint a kínaiak, hangzik el ez is. A megdöbbentő számoknak utána is néztem.