Az év gyerekkönyvei: Lukrécia papucsai

Folytatjuk szombat reggeli sorozatunkat, az Év Gyerekkönyve Díj shortlistjére került könyvek részleteit közöljük. Ezúttal a 6-12 éves kategóriában indult Lukrécia papucsai, Réz András első ifjúsági regénye a soros.

„Lutz Ferenc, a helyettes természettudomány tanár hét diákot is megbuktat év végén. Ráadásul nem is akárkiket, hiszen ott van a Bukottak között Pötyi, aki pont a természettudományokban verhetetlen, a kitűnő tanuló Nagymester, valamint a mindenhez értő Edison. De a többiek - Bombázó, Fagyi, Homérosz és Hármaska - is bőven négyes átlag feletti tanulók. És ez még csak a kezdet! A pótvizsgára készülő csapat furcsábbnál furcsább kalandokba keveredik, és valahogy mindegyikben Lutz tanár úr, vagy ahogy a gyerekek hívják: Plutónium keze van. Szerencsére felbukkan a titokzatos Lukrécia, aki egy-két papucsért cserébe jó tanácsokkal látja el a gyerekeket. De mi történik, ha már Lukrécia sem tudja a megoldást? Lehet, hogy nemcsak a nyár, hanem a világ vége is közeledik?” - olvassuk a kiadói ajánlót.

Alant az első fejezet.

CSONTVÁZ ÉS KÉNKŐSZAG

– Lehetetlen, nevelhetetlen gyermekek! Rettenetesek! – mekegte Lutz Ferenc tanár úr, miközben Judit néni, az osztályfőnök arca egye sápadtabb, szeme egyre nedvesebb lett.

– Azért mégsem kellene megbuktatni őket… – könyörgött remegő hangon. – Mindenből jól állnak, senkinek nincs különösebb panasza rájuk.

– De nekem lehet! – mordult fel Lutz tanár, akit az iskolában egyébként mindenki csak Plutóniumnak hívott.

– Tényleg meg akarja buktatni ezt a hét gyereket?

– Hetet? Hetvenhetet! Nem engedek! – Plutónium felállt az asztaltól, kurtán biccentett, majd elhagyta a tanári szobát. A tanárok döbbenten ültek.

– Nyisson már valaki ablakot! – nyögött fel Jambus, a magyartanárnő. – Valaki belepukizott az értekezlet közepébe.

– Ne köztünk keresd az elkövetőt! Lutz tanár úrnak van irtó erős kénkőszaga – felelte az énektanár, és gyorsan ablakot nyitott.

– Hát ööö… A vegytani kísérletek miatt! – fűzte hozzá sietősen az igazgató úr.

– Ezt nem tehetjük meg a gyerekekkel… – fogta sírósra Judit néni.

– No, hmmm… – mondta határozottan az igazgató. – Lutz kolléga talán egy kicsit szigorú. Ám ne feledjük azt sem, milyen készségesen vállalta a tanítást, amikor Ilike elment szülni. Kihúzott bennünket a slamasztikából, mert hát a tanárhiány, ugye… És hát a szigor… Nos, a szigor az egyrészt jó, mert teljesítményre sarkallja a tanulókat. Másrészt pedig fölöttébb szükséges, mert hát különben… Mindazonáltal…

Lutz tanár úr elégedetten emelte el fülét a tanári szoba ajtajáról. Megigazította fekete malaclopóját, amely a júniusi melegben nem tűnt igazán célszerű viseletnek, majd hóna alá csapta pudlifejes sétabotját, és lábujjhegyen, de kissé sántikálva elindult az iskola folyosóján. A kanyarban megállt. Tekintetét a teli szemeteskosárra szegezte, amelyben mintha hirtelen kis forgószél támadt volna. A kosár tartalma felröppent, majd visszapilinkézett a folyosó kövére.

Furcsa feszültség lengte be az osztálytermet. A táblán ott virított a felirat: VAKÁCIÓ!

Skultéti is igen nyáriasan festett. Gondos kezek szalmakalapot nyomtak a fejébe, derekára úszógumit húztak. És mintha mosolygott volna – bár ezt egy szemléltető célokat szolgáló csontváznál nehéz megmondani. Amikor tesztet kellett írni, úgy tűnt, mintha vicsorogna. Amikor pedig Judit néni valamiért letolta az egész osztályt, olyan volt, mintha együttérzés csillant volna meg üres szemgödreiben. Skultéti úgy két éve ragadt az osztályban. Hogy ki tette oda, nem tudta senki. Le akarták vinni a szertárba, de mivel éppen csőtörés volt, mindenki jobbnak látta, ha az osztályban marad. „Itt kedvezőbbek a túlélési esélyei”, jegyezte meg Ili néni, aki akkor még nem sejtette, hogy majdani gyermeke születése kis időre el fogja választani Skultétitől. S ha már így alakult, sebtében tartott egy kiselőadást a fennmaradásért folytatott küzdelem szépségéről az élővilágban. Skultéti tehát maradt, s mivel a következő leltárnál nem találták a szertárban, egyszerűen leírták mint veszteséget. Ezután pedig – mint leltár fölötti darab – már nem is került vissza a kitömött madarak, egérkoponyák és formalinban pancsikáló titokzatos alkatrészek közé. Így is jó sora volt: karácsony előtt fenyőgallyat kapott a kezébe, farsang idején álarcban és cilinderben pompázott, s az első tavaszi ibolyából is mindig megajándékozták egy csokorral. Az illendőség határait sértő kiegészítőket pedig maguk a gyerekek távolították el, mert szeretett csontkollekciójukat semmiképpen nem akarták megbántani.

Hiába árasztotta azonban magából Skultéti a perceken belül beköszöntő nyári vakáció felszabadultságát, az osztályban olyan sűrű volt a levegő, hogy láncfűrésszel lehetett volna darabolni.

– Szívem szerint azt mondanám, elégedett vagyok az osztállyal – mondta komoly arccal Judit néni. – De nem tehetem, mert idén példátlan eset történt. Osztályunk hét tanulója bukott meg természettudományból.

Félhangos sutyorgás kezdődött: „Szemét Plutónium…” „Ezt igazán nem vártam volna…” „A kénkőszagú…”

– Nem olvasom fel a neveket. Azt kérem, hogy az a hét gyerek, aki megbukott, maradjon még itt néhány percre. És hát mindenkinek boldog nyaralást, meg minden jót! Sipirc hazafelé! Mostantól vakáció van.

A gyerekek nagy zajjal, lökdösődéssel kirohantak a teremből. Csak heten maradtak. Hét nagyon szomorú, nagyon elkeseredett gyerek. A bukottak.

– Nem is tudom, mit mondjak… – Judit néni szemmel láthatólag zavarban volt. – Nem értem, mi történt. Péternek, Daninak és Patríciának csupa ötöse van a bizonyítványban. És, ugye, az egyes… Zsófi, Gergő, Noémi, Bori… Ti is erősen négyes átlag fölött lennétek, ha nem lenne ez a…

Patrícia ezen a ponton a padra borult, és elsírta magát:

– Soha nem lesz belőlem természettudós!

Oké, megbukni nem nagy öröm, de Barát Patrícia (ismertebb nevén Pötyi) esetében ez igazi tragédia volt, hiszen az egész iskola tudta róla, hogy természettudományokban verhetetlen, és az elkövetkező évtizedek Nobel-díjai közül legalább egyet ki fog érdemelni. Ebből fakadt első – és végzetes – összeütközése Lutz Ferenc tanár úrral. Plutónium ugyanis különös szeretettel beszélt eszperente nyelven, tehát ha tehette, olyan szavakat használt, amelyekben a magánhangzók csupán az e hangra korlátozódtak. Szükség esetén más magánhangzókat is beengedett, de nem örült nekik.

– Vedd eme ebet, ezen petymeget… – kezdte Plutónium, de Pötyi félbeszakította:

– Bocs, tanár úr, de a petymeg, például a közismert Genetta maculata, a cibetmacskafélék családjába tartozik. Nem kutya…

– Engedd meg nekem ezt helyre tennem! – hördült fel Plutónium, és máris átváltott kedves témájára, a sátán fekete ebére. Ehhez Pötyi már nem kívánt hozzászólni, de így sem kerülhette el Plutónium bosszúját. Azaz a bukást.

Judit néni megsimogatta Pötyi fejét. Már mozdult a szája, de végül mégsem mondott semmit. Vékás Dani – ismertebb nevén Homérosz – viszont fölcsattant magas, raccsoló hangján:

– Ez igazságtalanság! Az egész csak azért van, mert a Plutónium – Judit néni szemöldöke felcsusszant egy cseppet –, izé, Lutz tanár úr nem is igazi tudományt tanít.

– Szépen is állnánk, ha a diákok mondanák meg, mit kell tanítani!

– Á, a tanárnő ezt nem érti… Nem is értheti meg.

– Sok mindent megértek. De most – tetszik, nem tetszik – meg kell barátkoznotok a helyzettel. Biztosan tudom, hogy játszva leteszitek a pótvizsgát. És hát… a körülményekhez képest jó vakációt kívánok. Szevasztok! Fel a fejjel!

Judit néni kilépett az osztályteremből. A bukottak lassú mozdulatokkal csatolták be hátizsákjaikat, aztán már indultak volna, amikor belépett Lutz Ferenc. Nesztelenül érkezett, mint egy hatalmas, baljóslatú madár.

– Á! A bukottak! Éppen heten… Aztán szorgosan tanuljatok nyáron! – Plutónium szemében gonosz fény gyulladt ki. – Bár teljesen mindegy! Úgyis meg fogtok bukni.

– Az nem igaz, hogy ennyire hülyék lennénk! – ugrott fel Petőcz Bori (Bombázó). Nem volt sok híja, hogy elessen vadonatúj, emelt talpú cipőjében, amely állat jól nézett ki, bár talpon maradni nem volt egyszerű benne. – Hagrid professzor azt mondja…

– Csend legyen! Ezen egyed e helyen nem nevel. Vetted?

– Borinak tökre igaza van! Én akár most felmondom a tanár úrnak a Mengyelejev-táblázatot! – ugrott fel Bolgár Péter (más néven Nagymester).

– Ne gyere nekem Mengyelejevvel, kedves gyermekem! – csapott le rá Plutónium. – Elemek gyermeteg elegye!

– De tanár úr, a denevérnyálnak és az akasztott ember kötelének semmi köze nincs a tudományhoz – szólt közbe Pötyi.

– Velem ne feleselj! – intette le a tanár.

– Én mindig mindenből jeles voltam! – makacskodott Pötyi.

– Egyszer jeles, egyszer egyes. – Plutónium hirtelen döntött, éppen eleget gyakorolta ma már az eszperente nyelvet. – Na, mars haza! Már ma este kezdjétek meg a felkészülést a pótvizsgára. A szüleitek biztosan nagyon fognak örülni. Hehehe! – És kibicegett a tanteremből.

És hahh! Minő rejtélyes dolgok történnek olykor: Skultéti megemelte a szalmakalapját, derekán az úszógumi pedig harsány szellentéssel kiköpte a dugót, és leeresztett.

Itt a mese vége. A könyvet a Móra Kiadó adta ki, Ritter Ottó illusztrálta, Janka-Fabacsovics Lili szerkesztette.

Korábbi szombati mesék:

• Pifkó Célia A holdfény őrei
• Szabó Borbála: Kalandok a Ló csoportban
• Schmal Róza: Nagy folyók haragja
• Kovács Tamás György-Szinvai Dániel: A villamos