A melegszívű TGM kolozsvári hanyatlástörténetei

„Igen, emlékszem én is, a félelemre, az emberek szüntelen zűrzavaros locsogására, az alkoholra, a promiszkuitásra – és ugyanakkor a tétek magasságára, az olvasás komolyságára, a filozófiai és művészi szenvedélyességre, a szabadságvágyra, a vidékiességre meg a könyvek százaira és ezreire. Valahogy semmi nem volt mellékes.” (TGM: A titkosrendőri ihlet, 2020)

Tamás Gáspár Miklós 2021-ben a Literának azt mondta: „Az első könyvemnek, A teória esélyeinek (Bukarest/Kolozsvár: Kriterion, 1975) eredetileg az volt a címe, hogy Kolozsvári esszék. Most bosszúból evvel a címmel fogok kiadni egy könyvet. Emlegettétek a portrékat, hát most itt az ideje, hogy belőlük ilyen című gyűjteményt jelentessek meg. Akkor azt mondták, hogy ez a cím nem mehet. És kivették a felét. Azóta pedig…”

Azóta pedig TGM meghalt, így már nem érhette meg a kötet kiadását, viszont a születése 75. évfordulóján a Transtelex bejelentette, hogy olvasói támogatással kiadnák a könyvet, ami nemrég meg is jelent.

A Digitális Irodalmi Akadémiára is bekerült TGM egyre bővülő életműsorozatának egyéb könyveivel szemben – amikről egy éve beszéltünk a szerkesztőkkel – a Kolozsvári esszék rövid (200 oldal sincs), és jóval közérthetőbb. Amikor nem, olyankor leginkább a (Magyarországon/ma már) szinte teljesen ismeretlen erdélyi magyar és romániai román emberek emlegetése miatt nehéz eligazodni a szövegben, de a 28 esszé nagy része filozófiai vagy történészi előtanulmányok nélkül is élvezhető.

Békévé oldja az emlékezés

Azoknak, akik a szerzőnek eddig főleg a magyarországi közéletről írt, a globális baloldal történelméről szóló vagy angolból magyarra fordított eszmetörténeti esszéit olvasták, talán meglepő lehet, hogy TGM milyen kitüntetett figyelemmel, mennyire meleg szívvel, mekkora aprólékos gonddal írta meg az 50-60 év után is elevenen élő emlékeit a közismerten gigászi – időnkénti esetleges pontatlanságaival együtt is mindenkit lenyűgöző – műveltségével.

A majdnem teljesen kronológiai sorrendben következő esszék három-négy kivétellel 2000 után születtek, tehát akkor, amikor a rendszerváltás után a Securitate által elüldözött, majd a román népi demokrácia által kitiltatott TGM már vissza-visszatérhetett szülővárosába. Az egyetlen úti riportja, az 1990-es Haza: utazás talán az életműve leglelkesebb írása, de az optimizmus hamar elmúlt, nem is költözött haza, viszont több interjúban is elmondta, hogy szörnyű hely Budapest – ahol élni kénytelen –, az ő otthona Kolozsvár volt, és valószínűleg ott is maradt volna, ha nem üldözik el onnan. (Karácsony Gergely 2020-ban Budapest díszpolgárává avatta, itt is temették el.)

Bár állítása szerint időskorában (marxistaként) radikálisabb volt, mint fiatalon (anarchistaként), ezek az írások – többnyire nekrológok – tele vannak megbocsátással, még ha azt is írja egykori besúgó főnökéről szóló írásában (Marosi Péterről), hogy: „Nincs miért megenyhülni, nincs ok a bocsánatra, nincs ok a történelmi távlat miatti trivializálásra és relativizálásra. A rendszer esendő emberekből csinált erkölcsi hullát, és most – még egyszer – a mi kemény, érdes ítéletünkkel még egyszer belétörli a csizmáját, még kísértet formájában is hatalmas. A besúgottak és a besúgók hekatombája – egészen másképpen – egyaránt irtóztató nagyságú. Nem kell megbocsátani semmit senkinek.”

Pedig egykori besúgóiról, jobb sorsra érdemes, mégis áruló barátairól, rettenetesen idegesítő, de egy-egy tulajdonságukkal mégis elismerendő munkatársairól is majdnem mindig érzékenyen, szeretettel ír. A legismertebb eset: 2020-ban az egykori barátjából lett ellenségét, Szőcs Gézát is szomorúan búcsúztatta, ez is szerepel a kolozsvári esszék között.

Egy szörny-állam iszonyata rág

De TGM Kolozsvárra emlékezve sem fordul ki önmagából: miközben nosztalgiázik, a legtöbb írásban felidézi azt is, mennyire elviselhetetlen volt a légkör már bőven az 1970-es évek előtt is, nem beszélve az 1980-as évekre igazán bedurvult, a fasizmusba hajló Ceaușescu-rendszerről, amit a disszidens TGM már megúszott. Tőle semmiféle, a jobboldali Erdély-kultuszra jellemző tündérországos giccset nem kapunk, tájleírást is csak elvétve. A 2007-es „Nem éltem túl”-ban például ezt írja: