„Skócia megér egy regényt. És azok is mind, akik hősként küzdenek meg a saját életük kihívásaival”
„A Nem festek álmokat Fridája nem hőstípus. Egy normális 17 éves lány, aki az édesapjával Skóciába költözik, ahol talán végre megismerheti az édesanyja történetét is… Skócia megér egy regényt. És azok is mind, akik hősként küzdenek meg a saját életük kihívásaival. Akik olyanok, mint te vagy én. A Móra Kiadó új, fiataloknak szóló sorozata, a Flow éppen az ilyen „szomszéd lány” típusú hősöket állítja a középpontba.”
Ilyen jól hangzó dolgokat olvasok Győri Katalin könyvének sajtóanyagában. A Nem festek álmokat rákerült az Év Gyerekkönyve Díj shortlistjére, és ezekből itt a Jó felületén a Könyvhét alatt minden nap közlünk részleteket.
A kép alatt már olvasható is a mai penzum.
Esküszöm, hogy a várba indultam. De tényleg. Próbáltam úgy kiosonni otthonról, hogy Mrs. Hutton ne hallja, amint becsukom az ajtót. Ééés… sikerült. Csak a Mama-dossziét, a kulcsot meg a mobilomat hoztam magammal. Egyből a vár felé vettem az irányt, de ahogy átverekedtem magam a turistáktól hemzsegő Princess Streeten, egyszer csak ott állt előttem a Scottish National Gallery. Az épület előtti tér is tele volt emberekkel. Úgy látszik, a helyiek szeretik kihasználni a napfényes délutánokat, és ilyenkor gyakorlatilag mindenki az utcán él. Deszkás srácok foglalták el a tér egyik felét, körülöttük színes nézőközönség. A többiek leginkább városnézésben megfáradt, mobiljukat böngésző világjáróknak vagy éppen street foodot majszoló fiatal családoknak tűntek.
Muszáj volt bemennem a múzeumba. Ott pedig kiderült, hogy a belépés ingyenes! Na, ez újabb pluszpontot szerzett nálam a skótoknak. Véleményem szerint egy ország kulturális állapotának leghitelesebb jelzője, ha a múzeumok és a vécék ingyenesek. Alapvető emberi jogok kipipálva.
Előbb megkerestem a legnagyobbakat: Monet egyik szénaboglyás képe van itt, a kékes-lilás-narancssárgás, Van Gogh olajfás festménye hullámzó ecsetvonásokkal, eszméletlenül bátor színekkel, meg Gauguin: Jákób harca az angyallal. Ez kicsit fura, de tanultunk róla művészettörin, úgyhogy jó volt látni az eredetit. Komolyan nem értem, hogy nem lehet szeretni egy galériát! Én órákig el tudnék állni egy festmény előtt. Ránézek, és egyből látom magam előtt, ahogy a festő ecsete dolgozik: hullámokban, pöttyözéssel vagy aprólékos kis sepregetésekkel. Azt egyébként utáltam, amikor az osztállyal mentünk kiállításokra. Szinte mindenki látványosan szétunta a fejét. A fiúk kábé negyedóra alatt átrohantak az összes termen, és a végén a padokon fetrengve mobiloztak. Mondjuk, Juti is csak szolidaritásból álldogált mellettem egy-egy festmény előtt. Mindig én maradtam a végére, meg persze Mrs. Raynolds, a rajztanár.
Most itt ülök, pontosan harminckét perce Henry Raeburn skót festő leghíresebb festménye előtt, ami egy befagyott tavon korizó, fekete ruhás lelkészt ábrázol. Tökéletes. Nem tudok rá mást mondani. A sötét színek ezernyi árnyalata, ahogy a korcsolyanyomok bele vannak karcolva a jégbe, meg az alak komoly arckifejezése, ami teljes kontrasztban áll azzal a finom mozdulattal, ahogy hátul a lábát emeli. Azt írják, ez az egyik legismertebb skót műalkotás. Megpróbálom leskiccelni a Mama-dossziéba.
Nem tudom, hogy történt, de amikor legközelebb megnéztem a mobilomat, már négy óra volt. Úgy ugrottam fel, mint akire rászólt a múzeumos néni. Szerencsére megjegyeztem az útvonalat, úgyhogy húsz percen belül otthon voltam. Az ajtó zárva, apa sehol, így megúsztam egy alapos fejmosást, plusz maradt még időm átöltözni. Ami igazi szenvedésnek bizonyult. Mert mit vegyen fel az ember, ha Clara instaképeit veszi alapul? Miután sikeresen széttúrtam az egész szekrényemet, amit tegnap órákig rendezgettem, a szürke maxiruha mellett döntöttem, ami nem volt túl elegáns, de azért mégsem farmer. A hajamat próbáltam összefogni egy „klasszikus kis konty”-ba. A YouTube-videó szerint három perc az egész, de én negyedóra múlva is úgy álltam a tükör előtt, mint akit megtéptek. Végül egy rakás hullámcsattal sikerült összehozni valamit, ami nem hasonlított ugyan a videóban szereplő csaj kontyára, de legalább már nem egy bedrogozott tinisztár benyomását keltettem. Egy kis szempillaspirál, egy kis szájfény, és egészen elviselhetően néztem ki. Gyorsan kattintottam magamról egy szelfit, amit egyből el is küldtem Jutinak, „Mindjárt találkozom Clarával. Áááá.” megjegyzéssel.
Apa öt előtt öt perccel esett be az ajtón. Éppen a kanapén ültem egy zacskó csipsszel, és az osztálytársaim nyaralós képeit nézegettem a mobilomon. Mondjuk, a csipsz-mobil kombó nem túl jó ötlet, mert nem lehet úgy csinálni, hogy a képernyő ne legyen csupa maszat.
– Te egész nap itt ültél a telefonoddal? – nézett rám értetlenül. Erre tényleg csak szemforgatással lehetett válaszolni.
– Dehogy, nemrég jöttem meg. És át is öltöztem. Jó leszek így? – mutattam végig magamon. Bár ez szerintem teljesen felesleges kérdés volt. Ha tetőtől talpig az újságjába csomagoltam volna be magamat, akkor sem tűnik fel neki.
– Persze – tette le a táskáját. – De vacsorázni megyünk, mi az a nagy zacskó nálad?
– Csak alapozok – jelentettem ki, mert nem mertem neki bevallani, hogy úgy elmerültem a galéria képeiben, hogy reggel óta semmit sem ettem. – Na, milyen a főnököd? – váltottam hirtelen témát.
– Nagyon korrekt. Azt hiszem, jól fogunk tudni együtt dolgozni.
– És a kolostor?
– Gyönyörű helyen van, majd kiviszlek valamelyik nap. De nem lesz egyszerű azokkal a falakkal. A statikussal arra gondoltunk, hogy sajtolt cölöpöket kellene betenni az alapok alá, miközben… – és itt elveszített. Mert naggggyon hosszan kezdte ecsetelni a szakmai részleteket. Többször mondtam már neki, hogy ne tegye. Mert tökre nem értem, és annyira nem is érdekel. De úgy látom, ez nem hatja meg. Aztán persze eszembe jutott, hogy mindenkinek kell valaki, akinek ventilálhat. Hát, apának csak én vagyok. Kidolgoztam magamban egy stratégiát, hogy amikor elkezdi a szakmázást, akkor gyakorlatilag kikapcsolok, pihentetem az agyamat, okosan bólogatok, aztán amikor kicsit elhallgat, visszakérdezek az utolsó elhangzott félmondattal.
– …a vonóvasakat mindenképpen ellenőrizni kell, és ki kell cserélni a sérülteket.
– Ki kell cserélni a sérülteket?
Hát igen, kicsit azért sajnálom, hogy ilyenkor így átverem. Apa hevesen bólogatott, és újabb részletes magyarázatba kezdett, hogy a 16. századtól kezdve hogyan építettek be vonóvasakat az épületekbe, hogy a nyomást kiküszöböljék, és hogy ma ezért kell a vasbeton koszorú. Too. Much. Info.
– Apa, fél hat van, mindjárt indulnunk kell – zökkentettem ki hirtelen a kiselőadásából.
Ő az órájára nézett, aztán rám, és csak lassan kapcsolt, hogy akkor most mi is történik.
– Persze, persze. Te készen vagy?
– Én igen, de szerintem neked is át kellene öltöznöd – néztem jelentőségteljesen a munkásnadrágjára. Ha terepre kell mennie, mindig rendesen beöltözik: munkavédelmi sisak és cipő, plusz valami vastag nadrág. Apa bólintott, és bement a szobájába. Mikor kijött, fehér ing volt rajta egy sötét nadrággal. Kisiettünk az ajtón, és apa éppen a lakás ajtaját zárta, amikor megjelent Mrs. Hutton. Murphy. Egész nap nyomát sem láttuk, és éppen most… Minden bevezető nélkül belekezdett egy monológba a folyosó takarításáról, amikor apa hirtelen odafordult hozzá, és egyetlen elegáns mondattal leszerelte.
– Elnézést, Mrs. Hutton, de sietnünk kell.
Elismerő pillantással nyugtáztam apa igen merész megnyilvánulását, aki már a lépcsőn nyargalt lefelé, én pedig a nyomában, Mrs. Hutton csalódott tekintetét érezve a hátamon. A ház előtt parkolt az új kocsink. Egy szürke Ford. Apa az új tulajdonosok büszkeségével feszített előtte.
– Na? Mit szólsz? – fürkészte az arcomat.
– Szürke – közöltem.
Apa értetlenül nézett rám.
– Nem volt valami színesebb?
Apa hitetlenkedve rázta meg a fejét, mint aki mindig is fiút szeretett volna, de csak én jutottam neki.
– Na, szállj be! – intett, és én automatikusan beültem a… volánhoz. Ugyanis ezen a kocsin minden fel volt cserélve! Apa karba tett kézzel állt az autó mellett, és alig akartam hinni a szememnek: vigyorgott. Biztos vagyok benne, hogy ő már előre tudta, hogy ez fog történni. Nem hiszem el, hogy így bedőltem neki! – Ezt már én is eljátszottam az autókereskedésben. Az anyósüléssel… – közölte, és hihetetlen önelégültséggel az arcán szállt be a kocsiba. Grrr. Egy-null apának, ezt még tuti visszakapja.
A fenti kép egyrészt illusztráció, másrészt útmutató a helyes könyvheti magatartáshoz. Vasárnap lesz 444-es rendezvény is, aki pedig még keresi a választottját, az megnézheti a korábbi meserészleteket:
- Állatos áhítatok – 75 lakó Nóé bárkájából, Luther
- Barker Karcsi színre lép, és ott is marad, Pagony
- Juhász Kristóf: Országjáró mesék, Scolar
- Tittel Kinga: Zenélő Budapest, Lampion
- Anne-Laure Bondoux: Amíg életben vagyunk, Esti Kérdés