Ez a könyv a szigorú szakembereket és a derék diákzsűrit egyaránt levette a lábáról
A Könyvhét alatt minden nap közöltünk részleteket az Év Gyerekkönyve Díj shortlistes könyveiből, és pénteken kiderült, hogy ezek közül melyek nyerték el a Diákzsűri díjait.
Idén nyolcvanöt gyerekcsapat jelentkezett diákzsűrinek, közülük választotta ki a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum azt a hatot, akik eldöntötték, hogy a szakmai zsűri shortlistjéről mely könyveket tartják legjobbnak.
- A 12+ korosztályban Miklya Luzsányi Mónika: Gaudiopolis, az öröm városa nyert.
- Illusztráció kategóriában Szinvai Dániel: Álmomban az eső
- Ismeretterjesztés kategóriűban Király Zsuzsanna-Molnár Brigitta-Sepsey Zsófia: Fedezd fel Csontváry Kosztka Tivadar művészetét!
A 7-12 éves korosztályban pedig Vészits Andreától az Ábris és az azúrkék patkány nyert, vagyis összejött neki az a parádés eredmény, hogy a szakemberekből álló zsűri mellett a diákok is ezt szerették a legjobban.
A Sződligeti Gárdonyi Géza Általános Iskola diákjai rendkívül különlegesnek találták, ahogy Azúr szemszögéből is láthattuk a világot és az eseményeket. „Alig tudtuk letenni a könyvet, olyan izgalmas volt. A legjobban az tetszett nekünk, hogy Ábris elfogadta Azúrt úgy, ahogy van, és feláldozta a saját biztonságát érte. Ábris félt ugyan, de bátran cselekedett, ezzel pedig példát mutatott nekünk. Tiszta szívből ajánljuk minden kortársunknak, aki egy felejthetetlen, kalandos utazásra vágyik.”
A Szent József Katolikus Általános Iskola diákjai szerint a regény „egyszerre vicces, izgalmas, megható és elgondolkodtató. Tele van titkokkal, érzelmekkel és fordulatokkal, nem lehetett letenni. A főszereplő, Ábris nem szuperhős, hanem egy átlagos gyerek, aki néha fél, kicsit magányos, időnként hibázik, de nem adja fel. Éppen ezért könnyű vele azonosulni, és végig szurkolni neki. Az azúrkék patkány pedig hamar bebizonyítja, hogy a legjobb barátok néha egészen váratlan helyről érkeznek. Arra tanít, hogy legyünk nyitottak egymás felé, ne ítélkezzünk rögtön és próbáljuk megérteni a másikat, mielőtt véleményt alkotunk róla.”
Íme, a díjazók és a díjazott, alattuk pedig egy részlet.
A billegő szék kísértetfehér volt. A kórház folyosója penészzöld. Ábris a széken halálsápadt. A szúrós, sárga szagot, amit annyira utált, nem érezte, mert be volt dugulva az orra. Ellenben a szeméből meg dőlt a könny. A piros szeméhez pompásan ment a piros foltos bőre. Vannak csíkos tigrisek, kockás siklók meg pöttyös Ábris.
Apa fakó arccal, aggódva nézte hol őt, hol a lassan múló időt a telefonján. Két ólomszürke órája vártak. Sokan voltak. Ábris fulladozva köhögött. Remélte, hogy most nem kap olyan csúnya asztmarohamot, mint legutóbb. Ennek érdekében, amikor apa nem nézett oda, gyorsan felfirkantotta a falra a piros foltos Ábrist. A kapkodás ellenére is elég élethű lett. A padlizsánlila köhögést is sikerült lerajzolnia. Tiszta szerencse, hogy indulás előtt gyorsan bedugott pár filctollat a zsebébe. Ha tehette, nem indult el otthonról filc nélkül. De nem mindig tehette, mert ha anya vagy apa észrevette, akkor otthon kellett hagyni. Még jó, hogy reggel siettek.
Amikor apa idegesen elsétált a folyosó végéig, Ábris gyorsan odarajzolta a piros foltos önarcképe melléa borsózöld hátizsákját. Nem volt könnyű, mert kissé nedves volt a fal és foltokban mállott.
Amint megérkeztek az ügyeletre, Ábris szépen felakasztotta a hátizsákját az üres, piszkosfehér fogasra,aztán a legtávolabbi szabad székhez sétált a folyosón és leült. Elég messze volt a hátizsáktól. De apa magához vette, és odaállt vele szorosan mellé.
– Szeretett a hátizsákom ott a fogason – mondta Ábris.
– Jobb szeret velünk lenni – mosolygott apa.
Nem volt értelme vitatkozni. Egyszer már elhagytak egy vadiúj, tengerészkék hátizsákot az ügyeleten. Meg két mesekönyvet. Egy bordó octopust. Apa telefonját. Egy narancssárga kulacsot. A bizonyítványát. Az meglett.
Anya vajszínű cipősarka kopogott a folyosó fekete-szürke kockás kövén. Minden cipője kopogott, pedig sose hordott magas sarkút. Egyszerűen csak kopogva közlekedett. Odaverte a lábát. Ábris odaszaladt hozzá és megölelte. Ma még nem is találkoztak. Még aludt, amikor anya elment. Már nagyon hiányzott.
– Mi történt? – kérdezte anya, miután összepuszilta. – Kutya, macska, madár, nyúl, hörcsög, egér, szamár, birka, ló, ökör, róka, nyest?
Anya idegességében felsorolt egy egész állatkertet. Mindenkit, akinek szőre vagy tolla van, tekintet nélkül arra, esélyes-e ilyen állattal találkozni szombat délelőtt Szeged belvárosában. Egy állatot azonban kifelejtett.
Ábris az igazsághoz híven csak a fejét rázta.
Akkor anya kérdőn apához fordult, aki halkan azt felelte, hogy reggel beszaladtak az intézetbe. Meg kellett etetni az egereket, mert az asszisztense beteg lett. De persze Ábrist nem vitte be a laborba. Kint hagyta a folyosón. Az egész nem tartott tovább tíz percnél.
Ábris persze be se ment volna a laborba, ahol a kísérleti állatok voltak. Soha nem közelített szőrös vagy tollas állathoz. Volt mindenféle allergiája, de a legsúlyosabb a szőrallergiája volt.
Még sose járt apa munkahelyén a sokemeletes, hússzínű házban. Apa biológus és kutató. Gyógyszerkísérleteket folytat. Egereken. Azért csinálja, hogy gyógyítani lehessen a betegségeket és meg tudja menteni az emberek életét. Ábris úgy gondolta, hogy apa valóságos hős és nagyon büszke volt rá.
Amíg az intézet kanyargós folyosóján várakozott, a fűtőtest mellé odarajzolta apát kezében egy szép nagy, vérvörös injekciós tűvel. Nem feltűnő helyre, mert általában nem szerették, hogy összefirkálja a falat. Pedig már az ősember is rajzolt a sziklákra a barlangjában és a templomokat is kifestették és úgy hívták, hogy freskó. A falrajzoknak valahogy varázsereje van. Sajnos ezt még anya és apa se értette meg. És még kevésbé a tanító nénik és az igazgató bácsi. Tele volt az ellenőrzője intővel. Apa évente többször is kifestette az osztályt meg a folyosót. Anya gyakran járt be a fogadóórákra. Mert ha Ábris egy hónapig, esetleg kettőig meg is állta, hogy nem rajzolt az iskolában a falra, utóbb mindig elbukott. Pedig nagyon igyekezett. De aztán egyszer csak muszáj volt. És mert ő nem vihetett filcet az iskolába, kölcsönvette a padszomszédjáét. És amikor aztán intőt kapott, csak még inkább rajzolt. Az igazgatói iroda falára is, amíg arra várt, hogy leszidják a falra firkálásért. Akkor az igazgató bácsit majdnem megütötte a guta. De aztán beletörődtek. Ábris kitűnő tanuló volt, és a falfirkálási szenvedélyétől eltekintve nagyon jó gyerek. Más panasz soha nem volt rá. Anya és apa mindent meg is engedtek neki. Egyszer hallotta, amint apa azt mondja anyának, hogy úgy látszik, Ábris genetikusan képtelen a rosszaságra, s hogy ezt vajon kitől örökölte. Ezek szerint abban az úgynevezett emberi DNS-ben van egy jóságért felelős, ritka gén, ami neki megvan. Ábris is nagyon szerette volna tudni, ezt kitől örökölte.
Apa elég hosszan elmaradt. Az intézet banánzöld folyosója meg nem kínált sok látnivalót. Ábrisnak pisilnie kellett és bement a rosszul megvilágított mosdóba. Miután kezet mosott, rajzolt egy szép sárgát pisilő kisfiút a kagylószínű piszoár mellé. Ahogy kifele tartott, a repedt tükörben megcsillant valami csoda szép kék. Egész pontosan azúrkék. Valaki más is dekorálja itt a vécét, futott át Ábris agyán. Ezt már megnézi magának. Megfordult és közelebb ment. De az azúrkék nem freskó volt, hanem élt. Hegyes, azúrkék orra volt, ami sebesen mozgott. Kerek füle. Hosszú farka. Még a remegő bajsza is kék volt. A sarokban lapult. Ábris leguggolt hozzá. Még soha életében nem volt kettesben egy állattal. Ráadásul ilyen közel. De talán a színe miatt is gyönyörűnek találta. Belenéztek egymás szemébe, és valahogy összekapcsolódott a tekintetük. A fényesfekete gombszemekből sütött a rémület. Ábris a gyomrában is érezte a kis állat bénító rettegését. Hirtelen nem tudta eldönteni, vajon az ő tekintetéből mi sugárzik, de akármi is volt, nem számított, mert a szemét elöntötte a könny. Azúrkékszőr-allergia.
– Ne aggódj – suttogta –, én is baromira félek tőled! Nem szeretnék most allergiás rohamot kapni. Apával múzeumba megyünk, ha végzett. Bocs, nem akartalak zavarni.
Óvatosan felállt, lassan kiment és behúzta maga mögött a kopott ajtót. Odakint gyorsan, lopva megtörölte a szemét.
A könyvet a Pagony adta ki és Bölecz Lilla illusztrálta. A Könyvhét még ma is várja látogatóit, vasárnap délután lesz 444-es rendezvény is. Korábbi meserészletek: