Az év gyerekkönyvei: Hová tűnt Hópihe?

könyv
július 06., 04:58

Szombati mesematinénkban ezúttal az Év Gyerekkönyve Díj műfordítás kategóriájának nyertesétől közlünk részletet.

Az egyik zsűritag, Nádori Lídia műfordító így laudált: „Petra Soukupová cseh írónőnek nem ez az első könyve, amelyet Juhászné Hahn Zsuzsanna lefordított. A Hová tűnt Hópihe? pedig nem az első cseh gyerekkönyv, amely Zsuzsanna fordításában és a Csirimojó kiadó gondozásában jelent meg magyarul. Következetes, kitartó építkezést látunk tehát a fordító és a kiadó munkásságában, ez már önmagában hatalmas dolog. A Hová tűnt Hópihe? azonban nemcsak emiatt örömteli esemény. Hanem azért is, mert a magyar szöveg virtuóz egyszerűséggel tolmácsolja a regény elbeszélőjének, Martinának, ennek a zárkózott, okos kamaszlánynak a szóhasználatát, stílusát, humorát. A falusi emberek szűkszavú, lényegre törő dialógusait is a maguk drámaiságában képes visszaadni. Ezek a rövid, feszesre húzott mondatok sokszor a legnehezebb feladatot jelentik a fordítónak, de a szövegben ez a nehézség egy pillanatra sem érződik. Nagy öröm volt olvasni a regényt.”

Itt egy részlet:

8. fejezet
Mégis ki örülne Pihének?

Reggel, amikor felkelek, és kinézek a kertbe, Pihe már ott van, megkötve a házánál. Gyorsan felöltözöm, és megyek megnézni, piszkos, valószínűleg verekedett, aztán amikor feláll, látom, hogy sántít. Csendben visszamegyek a táskámért, a konyhában hallom anyut, Juliét és Ninát, de nem akarok reggelizni, fogom Pihét, és elindulunk. Lelépünk.

Musiléknál várok, amíg kijön Franta és Kája.

– Na? – kérdezem. – Nem tudom, a szüleim azt mondták, megbeszélik, engem meg elküldtek aludni.

– És most reggel mondtak valamit?

– Nem, most nem volt rá idő, mert elaludtunk. Állunk ott, tartom a kutyát, erősen húz, és egyikünk sem tudja, mitévők legyünk.

– Akkor bújtassuk el a fészerbe, oda nem nagyon járnak a szüleim – mondja végül Franta, majd Kájához fordul: – A szüleinknek egy szót se, megértetted?

Kája rázza a fejét, hogy dehogy, de tudom, hogy végül úgyis mindent kifecseg. Csakhogy nincs más lehetőség, szóval bevisszük a kutyát a fészerbe. Odabent nincs villany, és Pihe nem akar bemenni, mert fél, de érte tesszük az egészet, úgyhogy végül betuszkoljuk, Franta pedig hoz neki egy vödörben vizet, aztán indulunk az iskolába.

Útközben megesketjük Káját a szüleik életére, hogy egy szót sem szól, de aztán a szünetben megjelenik az osztályunkban, és majdnem elbőgi magát, hogy oldjuk fel az esküje alól, mert mi van, ha véletlenül elszólja magát, és a szüleik meghalnak. Úgyhogy feloldjuk, de csak arra az esetre, ha véletlenül szólja el magát.

Frantával próbáljuk kitalálni, mihez kezdünk, ha a szülei nemet mondanak, ami biztosan így lesz, mert ha meg akarnák tartani, egyből megmondták volna, és amúgy is minek tartanák meg.

Talán elvihetnénk Pihét egy menhelyre, viszont ott ketrecbe zárnák, azonkívül Franta szerint a rossz kutyákat, amik harapnak vagy morognak az emberekre, úgyis elaltatják injekcióval, szóval ez nem járható út. Természetesen az is tök hülyeség lenne, ha elvinnénk az erdőbe, és ott hagynánk az egyik barlangban, valahogy megkötnénk, és hordanánk neki kaját, mert az csak rövid távú megoldás lenne – akkor is vagy elszökne, vagy valaki megtalálná, vagy ne adj isten, megölné egy vaddisznó.

– Akkor könyörögjünk mind együtt az anyukádnak – javasolja Franta, de én rázom a fejem: – Nincs értelme, ha apu is egyetértett, hogy mennie kell, akkor hozzánk már nem jöhet vissza.

Aztán Kájának még eszébe jut, hogy szólhatnánk Bohouš anyukájának, mert Bohouš szereti Pihét, Pihe is őt, és Bohouš erős, az ő kezéből talán ki sem tudná rántani a pórázt, bár macskáik és nyulaik vannak, szóval valószínűleg ez sem lesz jó megoldás.

Aztán eszembe jut a nagypapám, neki van ugyan otthon kutyája, de az még előny is lehet, játszhatnának egymással, és Pihe nem lenne egyedül. Elmegyünk a telefonfülkéhez, hogy felhívjuk őt, mert Franta szinte soha nem hordja magánál a mobilját.

Nagypapa azt mondja, hogy Vendulka, a kutyája nem enged be más kutyát az udvarba, szóval nem lehet. És akkor azt még nem is volt időm elmondani neki, hogy Pihe már önmagában kissé problémás.

Végül úgy döntünk, írunk egy hirdetést, és kiplakátoljuk vele a környéket, de mindhárman tudjuk, hogy ebből se lesz semmi, még ha hazudunk is a hirdetésben, és nem írjuk bele, milyen Pihe valójában, úgyis hamar kiderül, és akkor mi lesz?

Szóval tulajdonképpen nem találtunk ki semmi értelmeset, Pihének Musilék fészerében kell maradnia még egy napig, és nem tudom, mit mondok otthon a szüleimnek.

Amikor visszaérünk a suliból, Pihét kint találjuk a kertben, ahogy meglát minket, örömében felugrál a kerítésre, szóval Franta anyukája megtalálta, és akkor még nagyobb a baj, ha már a fészerükben sem maradhat. Mérges vagyok és szomorú, csúnyán nézek a kutyára.

Aztán kijön az anyukájuk, és így szól: – Szerintetek jó ötlet a fészerbe zárni egy kutyát, amelyik fél a sötétben?

És szépen megdögönyözi Pihét, ő meg csóválja a farkát, és amikor felugrik rá, hogy megnyalja az arcát, Franta anyukája nevet, én meg nem tudom elhinni, hogy valaki csak úgy szereti a kutyámat, és majdnem sírva fakadok. Vagyis tényleg sírva fakadok, és Franta megkérdezi: – Te sírsz?

Mire én: – Nem, csak egy szempilla ment a szemembe.

Itt a mese vége. A könyvet a Csirimojó adta ki, és Pet’ovska Flóra szerkesztette.

Korábbi szombati mesék: